Megint lebetegedtem. Sikerült is rögtön húsz órát aludnom. Ha kissé erőszakosan is, de elintézte a szervezetem, hogy ne legyen egyéb választásom mint a pihenés. Tegnap lábra állni is alig tudtam. De persze rohadtul igyekeztem, ezért aztán kis híján összeestem. Nem egy könnyű műfaj ez, nekem például soha sem sikerül benne maradandót alkotnom, noha évről évre jobban megdolgozok a sikerért. Egyre élhetetlenebb ez az ősz, már tényleg csak a késpenge hiányzik a torkomról. És ez az egész még soha sem volt annyira lényegtelen, mint most. Tíz évvel ezelőtt ezt még tragédiának éltem volna meg, ma már úgy gondolom, hogy bőségesen elég az is ha unottan megvonom a vállamat. Nem esemény ugyanis. És fölkelek és elindulok dolgozni. Nehéz már bármit is komolyan vennem. Elvégre minden ami volt vagy lesz csak a kontextustól függ, önmagában semmi sem ilyen vagy olyan. A kontextus meg óráról órára változik. Ennek tudatában nyilvánvalóan hülyeség késekkel hadonászni a saját kárunkra, de éppúgy marhaság hinni, áhítozni, reménykedni. Az élet mindent hobbiszerűen megcáfol. Nem is tudom, hogy lyukadtam most ki éppen ide. Elnézem miféle igényekkel lépnek fel az emberek egymás irányába. Anyám most épp borzasztóan neheztel nagynénémre, mert az egyszerűen nem vett tudomást az alapvető igényeiről egy teljesen hétköznapi szituációban. Egy teljes hete duzzog már emiatt. Igaza is van, elvégre nincsenek nagy igényei, talán azt a kevéskét, azt a néhány kis aprót figyelembe lehetne vennie, mindenkinek. De mi van azokkal akiknek irreálisnak tűnő igényei vannak, abból is egy nagy halomnyi? Nos, jelentős részük hozzászokik, hogy a legjobb mégis csak az ha csendben marad. És most nem csak magamra gondolok, hanem jó néhány hozzám hasonló szerencsétlenre, akiknek haláltusáját végignézhetem, vagy végignézhettem. És amíg ezt legépelem, apám hív, megint. Nem veszem fel, megint nem. Annyi energiát kíván tőlem, hogy akár csak öt percet csicserésszek egy amnéziás papagájjal, amennyivel én egyszerűen nem rendelkezem. Úgyhogy maradnak az igényei kielégítetlenül. Végre van bennünk valami közös!
Mai mém: bemegy az év tanárja az órára, elővesz egy húszdolláros bankót és megkérdezi az osztálytól, hogy ki tartana rá igényt. Persze az osztály rögtön feléled, mindenki vevő lenne húsz dollárra. Valaki meg fogja kapni – mondja a tanár – de várjunk még egy kicsit! Aztán összegyűri a bankjegyet. Így is kell még valakinek? – kérdezi színpadiasan. Az osztály meg teljesen lázban van, és persze mindenkinek kéne a lóvé továbbra is. Aztán a tanár gondol egyet, ledobja a földre a pénzt, és alaposan megtapossa. Később újra megkérdezi – Még mindig szeretnétek? És naná, hogy szeretnék! Más már nem maradt hátra mint, hogy az egész osztály megtanulja a leckét, miszerint az a húszdolláros még a gyűrés, taposás után sem ér egy centtel sem kevesebbet húsz dollárnál! Illetve azt, hogy mindez ránk, emberekre is vonatkozik! Hozunk rossz döntéseket, megrág és kiköp minket az élet, de ettől még maradunk olyan értékesek, amilyenek mindig is voltunk. (Elképesztő „telitalálat” ezt egy bankóval ábrázolni!) Vannak kétségeim ennek a tanításnak az igazságtartalmával kapcsolatban. Mindenesetre szeretnék én is egy húszdolláros bankjegy lenni, ebben az esetben ugyanis esélyem sem volna a saját értékemről saját hatáskörömben dönteni!
Közben lassan alkonyul. Ez a betegeskedés most a megtestesült fájdalom, és ha így van, lehet, hogy így is maradok. Valószínűleg nem is esne nehezemre megszokni. És nem maradok már ki semmiből. Az én semmimből marad ki minden és mindenki, maximum. Kivéve persze a doboló villamosokat, azoknak bérelt helyük van ebben a lapos, de végtelennek tetsző történetben.
Szerző:
