Egyikőtöktől kaptam egy üzenetet ma reggel, ez késztet újabb élet-boncolásra, élet-boncolásra, ami az utolsó foszlányig elvisz. Még nem veszem fel privát üzenetben a kapcsolatot, de ha olvas, tudni fogja. Hm, itt reagálok az üzenetére blogbejegyzésben, mert elindított bennem egysmást. Szóval .. azt írta, hogy bár biztos nem így van meg a sok fájdalom és sorolhatnánk, tündérmesének tűnik az egész, mert olyan .. művészileg tárom elétek. S mert így, egészen „máshogy néz ki”, mint ahogy én esetleg itt élesben megélem.
Mindez még gimnáziumban kezdődött ahol is volt egy nagyon jó magyar tanárom, már ott is a 3-4 oldalas esszéket pikk-pakk megírtam, nem beszéltem, de írni pikk-pakk , aztán meg évekig újságíró akartam lenni, csak hát az élet nem így hozta. Nem sok szavam volt benne, de nem bánom, így is maradtam a nyelvnél, angol és magyar, aztán meg az újságíró határidőre ír, ez megszorítja, azt hiszem, ezt nem szeretném meg azt se hogy bárki témát adjon. Ennél szabadabb lélek vagyok. Hamar kialakult később ez a bennem rejtőző művészlélek, aki rajong a festményekért, folyamatosan olvas, regényt, és rengeteg verset és ír … és így váltam valóssá az amúgy sokszor teljesen valótlan gyakran belül teljesen halott életemben.
Volt, illetve van nekem egy anyám ( vagyis, már rég nincs, ki tudja, volt e ) , mellette meg kellett tanulnom játszani. Évek teltek, mire rájöttem milyen jó kis színész voltam sokszor, csakhogy megfeleljek neki, hogy ne legyen neki rossz, frusztráló, szégyen, semmi belőlem. Megtanultam játszani, mesélni, és közben a valós én megbújt a színfalak mögött. Megbújtam mindig, sose engedtem magam ki, a családom körében ma is megbújok, vagy folyamatosan iszok naná alkoholt, hogy a színház színház maradhasson. Aztán mikor magam leszek, összeomlok, elég akkor. Gyakran mikor anyámmal üvöltöttem, jajj meghallják! És? Kit érdekel? Ugyanez ment nagyanyámnál. Megtanultam, hogy Shakespeare-nek igaza volt.
Talán, talán az írás egyféle menedék is volt számomra mindig. Menedék, ahol őszintén lehettem, ha fájt, magamban ordíthattam, törhettem magam körül az üveget, csepeghetett vér vagy jöhetett vonat. Amikor írsz, önmagad vagy, nem lehetsz más, őszintén vagy Te Te, az Életben játszol. És jó a tündérmesét játszani. Több mesét is írtam már, de mind a kőkemény valóság mixelései varázselemekkel, tündérekkel, varázsigékkel. Menekültem erdőkön át, kergettem a hulló falevelet, amíg aztán az elfáradt és elnyelte a tenger. Ott voltam vele a halálakor. Lett egy barát vagy épp egy varázskő segített a kapcsolataimban. Vagy volt mikor gitárommal ültem az út szélén (in medias res a múlt valahol elmaradt mögöttem) , menekültem, vihar lett, majd egy kis faluban egy fogadóba álltam dolgozni, ahol megismerkedtem egy tűzről pattant roma lánnyal, akivel kapcsolatom gyengéddé lett. Nem tudom, ott is épp anyát kerestem e vagy még extrémebben egy leszbikus kapcsolatot találtam. Pff, de Lola segített eljönni anyám sírjához, ahol varjak szálltak, lépések öveztek, megdörrent az ég, megszólalt az égből anyám .. egy kis Poe, egy kis horror, egy kis út, meg romantika, meg rátalálás, félelem, sírás, hiány, titokzatosság, remegés vagy biztonság, ezek öveztek mindig.
József Attila a gimiben kezdődött, a kőkemény valóság, hívott, húzott, senkim nem volt a szorongáson kívül. Aztán kezdetben sokszor írtam angyalokról, mennyországról, máskor lángolásról a pokolban, ma már nem szállok el, max lebegek. Az, hogy művészileg írok? .. Nem tudnék máshogy. Megtanultam a színjátszásba valóságot csempészni. Feldobálok pár színt a vászonra, ettől leszek önmagam. Anyám – megint csak ő – sose vett komolyan. Mindenkinek azt mondogatta, oh neki ez csak terápia. Persze, az, régen így is indult , aztán meg ennél jóval több lett, jóval tágasabb és jóval levegősebb mint a valós élet színháza.
Ma épp megyek boltba szembejön az egyik kutyás ismerős kutyával, hát a Picur? Hát mondom, a Picur otthon ( ő a kutyám, vele élek) van és persze túl vagyok az érzelmi zsaroláson. Akkor jó napod van – mondja ő – Zseniális – rikkantom oda és továbbszökkenek. Ez van, az apám az anyám mellett kitanulta az érzelmi zsarolás csínját-bínját, sőt, amiket mond, azok nem is feltétlen mindig az ő szavai, hanem anyáé. Wáááá!
Amúgy elfantáziáltam arról is, hogy néznénk ki egy valós terápiás csoportban. Az Eszter vezetné – mondjuk, szeretek így eljátszani. Akkor, egy ilyen szituban milyenek lennénk? Mindenki magát tudja, és biztos sokatok volt már ilyen-olyan csoportterápián, ennyi-annyi ideig, mindegy. Nos, olyankor a művésziségem vagy mim visszaszorul, megmaradok szótlan megfigyelőnek. A minap olvastam egy cikket, igaz angolul: Introverts with High-Functioning Anxiety, avagy introvertáltak magas fokú szorongással, hát valami ilyesmi. Nem feltétlen lehetne megközelíteni. Engem se, néha szakemberrel is küzdelmes amikor állok neki háttal is nézek ki hogy libeg a fűszál a szélben, szótlanul, nos, ilyenkor mindig valami nagy gáz van bennem. Az Élet úgy tanított, hogy „beszélni”, „kifejezni” egyenesen bűn. Sokszor eljutottam idáig is, hullámokban aztán csak írtam és a verseim megmaradtak magamnak. A szó … ölni tud, kínozni, gyomron rúgni, hogy hányásig fordul ki minden, ezt is megtanultam, szóval pszt!!!! Csend! Anya egy volt munkatársa akivel egész jó a kapcsolatom, minap azon cseszett fel, hogy – gondolom, anyát valamennyire védve – azt mondta, talán ha játék, jó is verekedni, feszültség levezető. Mondom én, nagy az Isten színpada, ott még az agressziódat is eljátszhatod, ő üt, te visszaütsz , nagy vigyor, haha mert ez olyan vicces. Még mindig csak játék, a valóság sokkal durvább.
és hogy ez az egész minden hóbelebanc az Élettel , a Halállal egy tündérmese? Nem feltétlen, de megtalálhatjuk mindannyian a saját mesénket, a saját lényeinket, a saját vászonra dobott színeinket, a saját könyvkaraktereinket, a dolgokban azt, ami valahol a sajátunk és amiért megéri kilépni az Élet színfalai mögül.
Szerző:
Gyönyörű írás.
Nekem is nagyon tetszik!
Kár, hogy igaz