Csak lebegek és lebegek, a világ olyan távoli,
a szavak masszívan megállnak, nem mernek áramolni,
csak lebegek és bár van körülöttem ember,
a lelkem mégsem lélegzik fel,
a kutya hol itt-hol ott, a kerítésnél félreállva olvasok
és mintha köröttem betűk és szavak lebegnének,
mégis össze nem igazán érnek.
Ijesztő ez így, olyan érinthetetlen vagyok,
a szavak sztrájkolnak, némulok,
és úgy érzem fáradt vagyok, képtelen beszélni,
még csak kedd, s hetemet a lebegés kíséri.
Ha majd egyszer szólsz hozzám, kérlek, légy velem türelmes,
tudom, ez a legnehezebb minden embernek,
szótlan hagy a világ, az út melletti sárban,
lelkem lebeg az égi magányban.
Minden, mi talán fáj, valahol mélyen elrejtve belül,
csak harcol a némasággal rendületlenül,
és fáj, ha nem lebegnék fájna érinthetetlen létem,
kihez ember alig-alig ér el,
ha elér, az mindig nagy csoda,
megnyílik a némaság temploma,
szavak jelennek meg de mind annyira hideg, mostoha
lebegnek mint árva gyerekek, kiknek meleg otthona,
mindörökké a némaság temploma.
Szerző:
