Próbáltam felkészülni, mielőtt hazautaztam.
Kerestem cikkeket – bántalmazó szülő haldoklik.
semmi.
nem tudtam felkészülni. csak azt vittem, amit a terápiámban feldolgoztam, amit megértettem, ami szeretetet fe ltudtam szabadítani iránta.
és meglepődtem, hoyg spontán mennyi szeretet szabadult fel bennem.
Amikor első nap elbúcsúztam volna tőle, csak azt éreztem, hogy nem, nem, nem, még vissza kell mennem és megölelnem. és visszamentem, és megöleltem, és úgy maradtam, és mondtam neki, spontán: apu, nekem ez így jó. és neked? nekem is jó, mondta.
és akkor még ott maradtam kicsit, nem szóltunk semmit.
most már tényleg olyan bizonyos értelmeben, mint egy kisbaba. nagoyn le van gyengülve és már nem nagoyn érdekli semmi. de az ölelés, a puszilgatás iránti igénye természetesen megvan…
Végül is azt, hogy apu halálos beteg, úgy használom, mint utolsó alkalmat, lehetőséget, hogy szeretetet adjunk egymásnak. Mindketten tudjuk, hogy ez az utolsó lehetőség.
Most, vagy soha.
Hát igne.
furcsa módon szinte egy eufória van rajtam.
Nem tud bántani, tehetetlen, megérkeztünk az utolsó végső kapocshoz – ami a szeretet.
a feltétlen szeretet. a kapcsolódás vágya.
kezet nyújtottunk egymás felé, és megtaláltuk egymást kezét.
Én szinte úgy éreztem, mi a fenének kellett enynit várni??
miért nem ültem már korábban is az ágya szélén, és simogattam őt?
Nem bja. Most legalább ott ültem. és fogtam a kezét és ő az enyémet, és sírdogáltunk. Mert bár ez jó így, azért mégis az intimitás nehéz nekünk.
És tudtuk, hogy szeretjük egymást, hogy minden más lett volna, ha anyu nem olyan, amilyen…
hát így.
Tegnap hazaengedték. Lépcsőn járni már nem tud – betegszállítók vitték fel az első emeletre székestül. De most otthon fekszik és nem kórházban, és talán kap anyu segítséget, hogy ápolja.
anyám viszont megbolondult.
beszélnem is kell a rokonokkal, hogy odafigyeljenek rá.
Azt hiszem, hogy az életstratégiája röviden ez: mindenkinél okosabb vagyok, mindenkinek az eszén túljárok, mindenkinek csak annyi és olyan információt szolgáltatok ki, ami szerintem megfelelő. Én megoldom, mindent meg tudok oldani, ezt is megoldom, én mindenható vagyok!
Ebből a labirintusból őt már kicsalogatni nem lehet, oda bemenni nem lehet, és ebben a labirintusban most már ő végérvényesen eltévedt.
Az onkológián kapott leleteket pl. nem akarja megmutatni a körzeti kórházban a kezelőorvosnak, „mert ha az meglátja, ohgy az eddig fékentartott prosztata rák teljesen szétterjedt a testében, akkor már nem fognak törődni vele.”
és aput hazaengedték, hogy „erősödjön kicsit”, mondja a telefonban az érdeklődő rokonoknak…
hát erről szó nem volt. Én ott voltam, nem ezt mondta az orvos.
azt mondta, hogy hazaengedik, mert nem szokták belátni a betegek és a hozzátartozók, hogy az otthoni betegápolás nme megy.
de ha majd belátják – akár egy nap múlva is – meglesz apu helye, csak telefonáljanak neki, bármikor visszaveszik.
Örülök, hogy otthon voltam.
Meg vagoyk lepődve, milyen felnőtten és jól viseltem a dolgokat ,és tk. apu is.
Első nap csak sírt – ha nem látta, akkor én is – második nap már volt ereje kimondani: Ciao. És megölelt. Én is mondtam ohyg ciao.
mindketten tudjuk, hogy bármikor, bármi történhet mostantól kezdve.
És lehet, hogy utoljára láttuk egmyást.
de az is lehet, ohgy nem.
a csontrák az nem olyan gyors, mint pl. a tüdőrák.
de hát már millió egyéb más baja is van persze…
most küldözgetünk egymásnak sms-t, amit korábban nagoyn rtikán.
és most vigyázok erre a szép új érzésre, a szeretetre, mint a legdrágább kincsemre.
mert ez számomra is az utolsó lehetőség, hogy még egy kis figyelmet, egy kis szeretetet kicsikarjak belőle.
ami járt volna nekem.
és amit nem hagyok, hogy elvesszen teljesen és reménytelenül.
még küzdök.
és még ő is küzd.
talán ez tartja most majd még életben.
ez jó.
ettől jobb ember leszek, érzem.
egészségesebb és erősebb.
adok és kapok.
és ez neki is jó.
könnyebb szívvel fog elmenni.
érzi, ohyg szeretve van.
az unokájáról is beszéltem nkei.
ezt nehezen viseli pesze, metr az ő fejében az van, hoyg ajajaj, már nem fogom megérn i, hogy…
pedig ezen nem kéne annyira szomorkodni, hiszen már az is nagy dolog, hoyg egyáltalán megérte, hogy nekem gyerekem , egézsséges kisfiam született!!!
mostantól már csak szeretem aput.
és kicsikarom talán mgé tőle azt is, hogy az unoikájára is vessen egy pillantást és kérdezzen tőle valamit kedveset.
mert tudom hogy a kisfiamnak is hiányzik ez, még ha nme istudja nevén nevezni még.
amikor hazautaztam, mondtam a kisfiamnak hogy an agypapa nagyon beteg.
lehet, hoyg meg fog halni. kórházban van. sneki nem él örökké
most, hogy hazajöttem, mondtam, hogy jobban van a nagypapa. és nagyon szereti őt.
azt kédezte: ÉL?
drágám. Igen, él. és remélem, hoyg még látni fogják egymást.
és bár tudjuk, hogy mostantól kiszámíthatatlan, mi történik, azért az attitűdöt is értem már – a remény hal meg utoljára.
sms-ben aztr írtam neki: VISZLÁT HÚSVÉTKOR.
Még akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy nem biztos, hogy megéri a húsvétot.
Szerző:
Blog kommentek: 6898Blog bejegyzések: 381Regisztráció: 31-10-2010
Nagyon tetszik ahogy apukádról írsz… Kitartást kívánok!
Köszönöm!!!