Tudom, hogy anyu számára a pszichológus egyenlő a pszichiátriával, és az meg egyenlő az elektrosokkal.
sajnos, ez van. tehát szegényt nem is nagoyn tudom hibáztatni, hogy akárhányszor is próbáltam rávenni, hogy jöjjön el velem egy áterhez, valahogy mindig kudarcba fulladt.
A legnevezetesebb eset úgy 10 éve történhetett kb., amikor végre kaptam egy menő családteraptól időpontot a Lipóton.
Felültünk a buszra, el is jutottunk a Lipótig, ott anyu kinézett a busz ablakán, és valami földöntúli fájdalommal és gyűlölséggel azt mondta: tudom, hogy be akarsz ide fektetni. Nem megyek be.
ott akkor mindketten belezuhantunk a nagy mély fekete lyukba, és két napba telt, amíg ismét beszélni tudtunk egymással, mert annyira mély sebet kaptunk mindketten.
Én hülye, honnan tudhattam volna, hogy hát a nagyanyámat is ott „kezelték”, azaz elektrosokkolták hülyére, hogy bepisilve és nyálfolyatósan ült szegényem a saját vizeletében a folyosón 56-ban, amikor onnan anyám a saját felelősségére kihozta 18 évesen…
és apu? – hát ő meg férfi… mit is érdekelte volna őt az ő tudatalattija, az ő dührohamai, amikor hát világos, hogy annak mind az „anyám volt az oka” – … meg én…
elnéztem most őket otthon, ahogy naphosszat fekszenek az ágyukban, fülükön mindegyiknek a saját kis fülhallgatós rádiója, ami lefoglalja őket…
és eszembe jut, ahogy én is bömböltettem a fülembe a Vivaldit, 18 évesen, hogy ne halljam a saját belső hangjaimat, a saját fájdalmaimat.
És nem látok már mást, csak szegény, szerencsétlen embereket, akik nagoyn sok pénzbe kerülnek még nekem…
ez a szemétség különben az egészben, hogy egy ilyen gyerekkor és ilyen szülői háttér aztán zabálja a pénzt, zabálja.
mert terápia pénzbe kerül, és minden centiméterrel előrébb jutás az életben egy vagyonba kerül. és akkor a visszahúzó erőkről (közeli családtagokról – anyám, apám, húgom) nem bevszéltem, mert betegségeik és életbajaik megoldása mind egy halom pénzbe kerül, és ehhez és jólnevelten mindig hozzájárulok…
Szerző:
