Anyu 2009

„Ma van a nap” – ezt mondja anyám, és hozzáteszi: „ugye?”.  Nem tudom, mit mondjak. Otthon vagyunk, a családi fészekben, ahogy mondani szokás.

 

„Ma van a nap” – mondtad aznap. Nem tudtam, milyen nap van, azt sem, hogy milyen hónap. Egy nap volt, talán kedd, vagy szerda. Itt vagyunk megint ebben a lakásban, ahonnan mindenki elmenekült egyszer, aztán mindenki visszatért, mindenki kilépett a maga életéből, hogy köréd gyűljön.

 

A nap átszivárgott a redőny mögül, a gyerekeket, a férjeket és a macskát kizártuk, lassan süllyedtünk veled vissza a kezdetek felé. Nem volt más dolgunk, mint jelen lenni.

 

Amikor nincs más dolgod, akkor tudod igazán, milyen nehéz jelen lenni. Mint egy jógagyakorlat közben, intened kell magad, hogy tartsd nyitva a szemed és lélegezz, mert el akarsz illanni mindig, hogy sorsára hagyd a gyötrődő húskupacot.

 

Mindenki mindig el akar illanni a családban, te pedig, mint egy kétségbeesett légballonárus, próbálod kézben tartani az összekuszálódott szálakat. A te akaratod ez a család. Itt vagyunk körülötted, és próbálunk nem elillanni, nézzük, ahogy a morfiumtól kisimul, aztán szétesik az arcod. Azt képzelem ilyenkor, hogy Kháron ladikján ringatózol.

 

Akkoriban én nem voltam otthon abban a lakásban, anyám volt otthon. Három hónapja voltam akkor vele, ennyi telt el azóta, hogy hazajöttünk Amerikából, hozzá. Nem voltam jó lány.

 

Hazajöttem, de valójában nem akartam, nem akartam anyámmal lenni. Rossznak éreztem magam, mert letepert a szörnyű harag, hogy ezzel a félresikerült anya-lánya viszonnyal nem tudtunk kezdeni semmit, és lám, eltelt az élet. Némán feküdtem a hétvégi ház egy szobájában, bámultam a plafont, és időről időre felkeltem, hogy adagoljam neki az oxigént. Ennyire tellett.

 

Néha nekikezdtünk egy beszélgetésnek, róla, vagy rólam, de mindig elakadt, akkor áteveztünk valami egyszerű és praktikus dologra. Milyen temetést szeretne – semmiképpen ne hamvasszuk el, azt kérte. Olyan temetőbe vigyük, ahonnan nem forgatják ki a csontjait. Mi legyen a papírokkal és a bankkártyákkal. Mi legyen a nagyanyám mázas kancsóival. Határozottan és racionálisan intézkedett. Csak egyszer szorult el a hangja, amikor azt kérte, hogy ne hagyjam cserben, szerezzem meg neki a gyógyszereit. „Akárhogy kibírom, a rákot kibírom, de az antidepresszáns nélkül nem bírom ki!” – ezt mondta. Aztán erről se tudtunk beszélni.

 

Néha kórházba vittük azon a nyáron: amikor a tüdeje felmondta a szolgálatot, amikor ismételt trombózis veszélye fenyegetett. Egy alkalommal én vittem be, mert fulladt és szédült. Mentőt hívtam hozzá, a diszpécser azt mondta, „majd jönnek”. Órákat vártunk, míg megérkezett két markos legény, hogy elinduljunk a kórház felé.

 

Újabb és újabb emberek szálltak a kocsiba, míg végül úgy összeszorultunk, hogy anyámat az ölemben tartottam. Fulladt, és az oxigénpalack nem volt vele. Kicsi volt, könnyű, ágy- és szappanszaga volt. Magamhoz fogtam, hogy a macskaköves út ne rázza szét darabokra. Olyan törékeny volt már a szerkezet, tartanom kellett, mint egy kisbabát. Zümmögtem neki, de feszített a harag. Elvesztünk. Lehetek most egy órára az anyja, míg odaérünk, meg vissza, de ő már nem lesz az anyám sohasem.

 

Szeretnék egy anyát magamnak. Szükségem van egy anyára, aki megbocsát, aki ezt is megbocsátja, aki felemel, mint egy jószagú angyal, helyet csinál a fejemnek a válla hajlatában, és azt mondja, zsimbi-zsombi zsimbi-zsombi, aludj csak, aludj nyugodtan, nincs már semmi baj.

 

Egy anya kéne nekem is.  Járok és keresem.

Egyszer éjjel, amikor csavarogtam, hozzám csapódott egy kutya. Csinos kutya volt nem szeméttelep vagy sintér jutott az eszembe róla, hanem egy kert és egy villa. Kertek és villák hallgattak körülöttünk az esőszagban. A kutya előreszaladt, aztán visszatért hozzám.  Mintha én volnék a valakije, a gazdi. Mint a gyerek, a kétéves, amikor a játszótér túlsó végéig merészkedik, és onnan rohan vissza, egy arc felé, haza.  A kutya is a tekintetemet kereste. Anya kell neked is? — kérdeztem tőle, de csak kézen nyalt és rohant megint el.

 

Így járok én is, gondoltam, mintha pórázon vezetném az anyahiányom, mindenhová odahúz, meg kell állnunk, hogy megszagolja, nem találtuk-e meg végre anyát, nyomoz, próbálja kiszemelni a következő áldozatot, akitől majd megkérdezi, a maga kutyavinnyogásával, hogy „leszel az anyám?”.

 

Menj haza, mondtam neki, menj már haza, helyes kutyus vagy, biztosan van gazdád, szaladj vissza itt az úton. Nem akarta érteni szegény. A lassú távolodást mégis érezte és harcolt ellene: felugrott és átkarolt, szexuális eksztázissá fokozódott a könyörgése, hogy szeressem, hogy legyek vele. Gyengéden fejtettem le magamról, pedig már iszonyodtam tőle, a túlzó igényeitől, hogy nem tart engem tiszteletben, hogy azt képzeli, már az övé vagyok. A busz begördült elénk. Amikor felléptem, és követni próbált, nem tehettem mást, csúnya hangon ráüvöltöttem: menj haza, menj már haza, nem én vagyok az anyád!

 

Anya az, aki akarja, hogy élj. Hogy létezz. Egy feléd forduló arc. Ez anya. A többi arc ideiglenes, de anya nem, anya ragyogása mindig ott van, ha elfordul, akkor is. Ezt keresem én, ezt nyomozzuk az anyahiánnyal nyűgös sétáinkon, ezt a nekünk szóló ragyogást. Most lehetek én anyu anyja, most akarom, hogy éljen, most harcolhatok érte.

 

Anyám halálos beteg, kiabáltam a mentősökkel, nem értik? Nem tud oxigénpalack nélkül lélegezni, hogy képzelik, hogy órákat váratják, aztán még felszednek egy rakás embert? A mentősök a vállukat vonogatták, kérem, mást is kórházba kell szállítani. Nem láttam a haragtól, de anyám kérte, hogy hagyjam. Mindegy már. Csak ennyit mondott, hogy mindegy már, és inkább vigyük haza, mert otthon akar meghalni. Ebben az utolsó dologban pedig nekem kell segítenem.

 

***

 

Most, hogy azt kérdezi, ugye ma van a nap, nem tudok mit mondani. Tudom, hogy kitűzte a halála napját előre, meg is mondta nekünk. Ahogy kérte, hoztam neki morfiumot, eleget. Az orvos nem kérdezett semmit és a gyógyszerész sem kérdezett semmit. „Anyu, hozok neked egy kis málnát” – mondom. „Jó. És add ide a morfiumot is.”

 

Nem akartad igazán azt se, hogy gyilkos legyek, ugye? Valami működik, nem akarja senki, nem akar semmit, mégis elpusztít minket. Azt se akartad, hogy én ne legyek, csak akik előttem jöttek, és ki kellett őket kaparni, őket sajnáltad.

 

Eleve igazságtalan volt, hogy én éltem és ordítottam és kapaszkodni akartam beléd, ők pedig nem. Ők csöndben voltak. Nem akartad igazán, hogy halott legyek, ugye? Csak mint a kutya, aki azt akarta, hogy az anyja legyek, ahogy én is, amikor össze akart olvadni velem, én is elzavartam. Csak a túlzó igényeimet kellett volna visszafognom talán. Csöndesebbnek lenni, hűvösebbnek, kevesebbet akarni az életből.

 

Amikor öngyilkosságot kíséreltem meg, gyengéden beszéltél hozzám, nem sajnálkozva, hanem mint aki végre ellágyulva látja, hogy az én lányom ez, hiába. Mintha most odabújhatnék, ha nem lenne köztünk tízezer kilométer, mintha most odakínálnád az egész tested, a szteppelt kék pongyolában, amit nem tudok elfelejteni.

 

Amióta a tüdeje nem működött, és egyáltalán, a rák beborított mindent, fagyasztott málnán élt, egy-két szemet evett meg egyszerre, egy kiskanállal. Más lett az idő, nem volt benne semmi, csak az oxigénpalack, meg a fagyasztott málna. Segítettem felülni az ágyban. Kinyújtotta a kezét – a morfiumot kérte. Sötétzöld kapszulák voltak, eldugtam a könyvespolcon, de most elővettem. Adtam neki egyet. „Ez nem lesz elég” – mondta. „Anyu, nem kell meghalnod!”  Hirtelen kétségbeesetten akartam, hogy éljen még, pedig az első dolog, amit megígértetett velem, amikor hazajöttem, éppen ez volt: hogy amikor meg akar halni, akkor segítek neki.  

 

A szteppelt kék pongyola akkor volt rajtad, amikor fölém hajoltál vérző orral, és kivettél a rácsos ágyból, de nem szorítottál magadhoz, hanem feltartottál kinyújtott kézzel, mint egy pajzsot, magad elé, hogy ne üssön. Jól emlékszem erre a köpenyre, sápadt nefelejcskék volt a színe vagy még inkább: kilúgozott ég. Megvan a szín, bármikor felidézem, nyitott szemmel is, de azért a fogására emlékszem a leginkább. A műanyag szálakon elsiklottak az ujjaim, hűvös és kissé merev anyag volt, annyira érdes csak, mint a finom homok. Egy kék sivatag.

 

Ez a harminc centi mindig ott maradt köztünk, amíg éltünk, de a halálban nem. Most nem vagyok pajzs, merev, nehéz, ellenséges, most én vagyok a kezed, én vagyok a lábad, te vagy az akarat és én vagyok minden, ami engedelmeskedik.

 

Meghaltál és eltemettünk. Mindenki állt ott a sír körül, beleraktuk a koporsót, énekeltünk, vagy talán  imádkoztunk. Tudtam, hogy mindenki valaki mást temet. Én még nem végeztem, én még nem határoztam, kit temetek és mikor. Anyát nem könnyű eltemetni, nekem legalábbis nem sikerült.

 

Amikor előjössz álmomban, próbálom mondani neked, hogy te akartad ezt, én teljesítettem, amit akartál, de nem akarok már ezzel álmodni és ezzel ébredni. Mindketten nagyon igyekeztünk, és ennyire tellett. Döntsd el kérlek, hogy meghaltál vagy élsz. Ha meghaltál, legyél tényleg halott.

 

Bevett még egy kapszulát, aztán a tudata lassan visszaereszkedett abba az oldott álomba, ami olyan meglepően barátságossá tette a halálát. Húsz perc múlva megint felült. Azt mondta, a miniszterelnök járt a szobában. „Beszéltem vele! Megmondtam neki, hogy rossz útra tévedt!” – büszkélkedett. Aztán bizonytalanabbul: „itt járt?”

 

„Álmodtad csak — mondtam neki –, de nem kell félned, senki nem akar bántani”. A világ ellenséges lett, úgy érezte, barátságtalan és méltánytalan. Most én vagyok a felnőtt, és ő a gyerek, azért vagyok itt, hogy megnyugtassam, meghallgassam, de azért is, hogy segítsek meghalni neki. Nehéz ezt elviselnem, zsibbadás ereszkedik rám, és várom, hogy megint lehúnyja a szemét, és így ringatózzunk tovább lassan, a halál felé.

 

Egyszer megtaláltam anyám felém forduló arcát, a galuskában. Fel akartam hívni, hogy is kell, de aztán eszembe jutott, hogy nem tudom felhívni, mert meghalt. Bosszankodtam, hogy felejthettem el, hogy meghalt az anyám! Szégyelltem magam, tanácstalanul forgattam a fakanalat a masszában.

 

Akkor megszólalt, ott volt belül és beszélni is tudott. Azt mondta, kell bele még víz. Nagyon meglepődtem, és valahogy mulatságos is volt az egész, mert ahogy álltam és kevertem a galuskatésztát, miközben rotyogott a csirkepörkölt, elindultak a könnyeim és belefolytak a tésztás tálba. Nem a szomorúságtól sírtam, hanem a megkönnyebbüléstől, hogy mégis meglett, egyszer csak ott volt egy anyaszerű anya, akit a galuskáról lehet kérdezni. Ami a könnyeket illeti, nem volt baj, a galuskának csak jót tett. Azóta néha próbálok beszélni vele.

 

Megvettem neked, anyu, a kertet, amit akartál. Nagyon szép, hűvös és ősi, mindig bimbózik benne valami. Rózsákat nevelek. Némelyik  meghal, de némelyik él és nő és még nyár végén is hozza a virágot. Olyan kár, hogy meghaltál, és nem láthatod.

 

Anyám eltökélt, ő tudja, amit én csak évekkel később értek meg, amikor a halotti bizonyítványa a kezembe kerül, hogy a második évezred utolsó nyarának utolsó napja van, és ezen a napon akar meghalni. Megint kéri a kapszulákat, és én megint adok neki kettőt, látom a kezemet, ahogy átnyújtom neki a morfiumot, tudom, hogy nem tehetek mást, ezt ígértem, de szörnyű, hogy ezt kell tennem.

 

Most elbúcsúzok tőletek, mondja, és megölel minket. Itt nincs már miért haragudni, nincs semmi, csak egy törékeny test, egy suta ölelés, kicsit nyugtatja a kezét rajtunk, aztán lefekszik. Kérdezem, hogy itt maradhatok-e vele, azt mondja, ha akarok, maradjak csak.

 

Fogom a kezét egy darabig. Mélyen alszik és hirtelen úgy érzem, nincs jogom meglesni, ahogy lépésről lépésre közeledik a halál, a maga megalázó vegetatív tüneteivel. Kimegyek. Érzés és könnyek nélkül bámulunk egy filmet, amelyben Glenn Close játssza a főszerepet.