(Asperger-szindrómával vagyok diagnosztizálva, mellette szociális fóbiám, kevert személyiségzavarom, krónikus depresszióm is van.) 30 évesen még mindig nem tudok leválni anyukámról. Napról napra egyre több szenvedéssel jár (rémálmok gyötörnek: bezárt pincében futok körbe-körbe, stb.). 12 éves korom óta gyötör depresszió, de mindig reménykedtem, hogy jobb lesz. A környezetem gyakran visszajelezte, hogy életképtelen vagyok amiért a túlgondoskodó anyukámékkal élek, gúnyt űztek belőlem. Párkapcsolataim rövidek voltak általában, folyamatosan rettegés töltött el velük (attól tartottam már az elején, hogy ott hagynak, alávetettem magam nekik). Semmi önbizalmam nincs szociális/önellátás terén, anyám tart el, végzi el helyettem a hétköznapi dolgokat, intézi a hivatalos ügyeket. Úgy érzem erőm sincs, illetve motivációm, hogy összeszedjem magam. Állandóan szorongok, paranoiás vagyok a környezetem miatt (ki mit gondol, hogy néz rám, hogy szól hozzám – nehezen tudom értelmezni). A jelenlegi párom is lenéz, mert cikinek találja az életemet, de azt mondta segíteni szeretne rajtam, szakemberhez kellene járnom. Csak az a kérdés, hogy miből? Nekem nincs túl sok pénzem, anyám pedig nem tartja problémának a függő viszonyt, sőt, retteg, hogy el akarok költözni. Azt hiszem ez egy ördögi kör. Ti mit tennétek (az öngyilkosságot leszámítva)?
Szerző:
Szia! Tb-alapú szakemberi segítségekről itt is tájékozódhatsz: https://www.bura.hu/szakmai-informaciok/krizisintervencios-telef/tarsadalombiztositas-tb
De úgy látom, azért már jártál valahol, hogy „megkaptad” ezeket a diagnózisokat. Egyébként dolgozol?
A „függesztő” szülőkről van tapasztalatom. Csak nekem annak idején tulajdonképpen senki sem hitt, és bármit is tettem, ezek utánam nyúltak. Hiába elköltözés, 17 évi házasság, gyerek, önálló munka… megint anyámmal lakom, és kvázi ő tart el.
Sürgősen keress segítséget, terapeutát, igazából komplex segítség kell ahhoz, hogy megszabadulj, és szerezz egy kis önbecsülést!
Megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató alapítványnál dolgozom, minimálbér felét kapom. Nem nagyon kell bejárnom, így nem visel meg szociálisan.
Hiába van diagnózis – ha fizetős terápiára kellene járnom, gyógyszerek csak a tüneteket fedik el (pl. alvászavaromon, szorongásomon enyhítenek)
A környezetem sokat okoskodott anno, hogy miért nem csinálom ezt vagy azt, de nagyon nehéz, azt se tudom hogy induljak el. Tényleg kell külső segítség.
Van tb-s pszichológus is, általában minden ter. illetékes pszichiátriai gondozóban. Olykor ki lehet fogni nagyon jót.
Neked legalább volt (van)párkapcsolatod, nekem sosem 28 éves férfi vagyok,énis anyukámon élősködöm sajnos. Engem skizofréniával és kényszerbetegséggel diagnosztizálnak. Nekem mondja anyukám mindig hogy menjek már el dolgozni,de énsem tudok nagyon.
A helyedben megpróbálnék a páromhoz költözni ha lehet.
Én is hasonló helyzetben vagyok nem merek kilépni ebből a kényelmes kapcsolatból.Feláldozom az életem a kényelemért.
Ha lett volna valaha párom biztos próbálnék vele újrakezdeni.