Se szeri, se száma a terveknek és a vágyaknak.
Megpróbálom rövid és emészthető formába önteni, hogy hogyan képzelem el magamat. (Sablonos interjúkérdés: hogyan képzeli el magát 5 év múlva? Nos… öt évvel idősebbnek.)
Nemsokára – lekopogom – befejezem a jelenlegi sulimat és lesz a munkám mellett egy ütőképes végzettségem. Már persze, ha sikerülnek a vizsgáim. (A tavalyi végzősöknél 60% körül volt a bukási arány, innentől semmi se biztos.) Azután megcélzom a nyelvvizsgát, mert nyelvekből jó vagyok, csak sose volt pénzem tanfolyamokra. Most sincs, mondjuk, de addigra gyűjtök.
Ezen kívül már csak két apróság bosszant saját magamban: a külsőm és a belsőm. Mind a kettőt meg akarom változtatni.
A külsőmet naná, hogy fogyással. Most éppen másképpen csinálom, mint eddig, ugyanis dietetikushoz járok, aki „felügyel”, és bár rettenetesen utálom ezt a tényt, morogva belátom, hogy néha azért nem árt. Ugyanis ha más motivációm nincs is – és mitagadás, vannak pillanatok, amikor nincs -, akkor is ott van az, hogy lesül a bőr a képemről a dietetikus előtt, ha nem tartom be a diétát. De betartom. Ez engem lep meg a legjobban, mert a legutolsó dolog amit elfogadhatónak tartottam még pár hónapja, az a kalóriaszámolgatás. Pont azért, mert már csináltam párszor. Erre mit csinálok? Számolgatok…. na jó, van egy weboldal, ami segít és naplózza nekem a dolgokat, így azért könnyebb.
Még két „másképpen van” tényező a mostani fogyáshoz. Az egyik, hogy itthon nem állok mérlegre. Szerencsére kifogyott belőle az elem, és nem veszek másikat, mert akkor naponta háromszor ráállok, és tíz dekákon stresszelem halálra magam. Na ezt szépen befejeztem, és bár megalázónak érzem, hagyom, hogy a dietetikus mázsáljon meg (ruhában, cipőben, reggeli-tízórai-ebéd és folyadékfogyasztás után). Úgyhogy a kezdő reggeli súlyomat is csak sejtem, de, tisztelt hölgyeim és uraim: leszarom. Nem vagyok hajlandó foglalkozni ezzel.
És ez a másik „másképpen van”. A hozzáállásom, illetve amit várok ettől az egésztől. Kb. 7 éve fogytam 50 kilót saját magamtól, kalóriát számolgattam persze, naponta 3x a mérlegre álltam és azt vártam, hogy majd ha csinosabb leszek, akkor jobban fognak szeretni a pasik. Kurva magányos voltam, amit azt illeti.
Hát, most is az vagyok, van, ami nem változik. Az viszont igen, hogy a fogyástól nem várok már csodát. Csinálom, mert az egészségemet azért féltem (és rettegek a cukorbajtól), és mert jólesik uralni az életemnek ezt a részét, és mert jó érzés érezni, hogy jééé, beljebb van a derekam, mint mostanában szokott. Viszont nem várok már csodákat. Látom magam körül, hogy nálam sokkal kövérebb nőket is szeretnek, tehát ez igazából nem lehetne akadály.
A belsőmet illetően pedig azt a változást tervezem, amire nem is találtam megfelelő kifejezést, egyszerűen csak nyitni szeretnék az emberek felé. Nagyon kevés az ember körülöttem, és bár ez tök biztonságos, hosszú távon viszont baromi rosszat tesz nekem. És mivel még mindig érnek felismerések (ez a tavaly lezárult terápia hatása), rájöttem, hogy minden emberi kapcsolatomnak a fele én vagyok. Egyszerűbben szólva: képes vagyok alakítani az emberi kapcsolataimat csupán azzal, hogy én másképpen állok a világhoz. (Nem begubózva, nem hagyjatokmárbékén felütéssel, nem jégszobrot játszva és mindig a másikra várva, nem megsértődve azon, hogy más embereknek is vannak hibái – igen, ezek most itt az én hibáim.) Arra rájöttem, hogy egy kedvelhető, szerethető ember vagyok, de mégis, még mindig nagyon kevés embert engedek közel magamhoz. Most már azt is kezdem látni, hogy senki a világon nem fog azért dörömbölni, hogy ugyan, engedjem már be. Nekem kell kinyitnom az ajtót, nekem kell lelazítani magamat tudatosan annyira, hogy ne vegyek mindent halálosan komolyan, nekem kell levetkőznöm azt a főleg önsajnálatból és örökös védekezésből szövött képzeletbeli ruhát ahhoz, hogy a világ nagyobbik részével jóban legyek.
Nem akarok megkeseredett vénlány lenni. Utóbbi már vagyok, de akkor legalább lehessek önmagam. Olyan, akivel szívesen vannak az emberek, és ezért sose magányos.
Nos, nagy vonalakban ennyi. Mondjuk ez nem lett rövid bejegyzés, de sebaj. A terveimmel és vágyaimmal kapcsolatban mindig Stephen King egy mondata jut eszembe, őt ugyanis mindig megkérdezik, hogy hogyan írja a történeteit, ő pedig erre azt feleli, hogy: „Egyszerre csak egy szót.” Így vagyok ezzel én is. Pici apró lépésenként – szavanként – megyek előre.
Szerző:
Szia. Tetszenek a motivációid, és gratulálok a sikereidhez.
Megkérdezhetném, hogy milyen terveid vannak a belső átalakulásra? A cél ki van tűzve, én is 26 éve igyekszem megvalósítani, de nem lehúzásképp mondom, szerintem kevés az elhatározás, és nálam sajnos még a hibáim ismerete sem elég.
Az írásod alapján azt hittem, borderline vagy, de csak mert nagyon hasonlóan viselkedek szociális témákban, és meg vagyok győződve róla, hogy én az vagyok. Diagnózisom nincs, mert még nem látott orvos…. 😀 Szóval elbizonytalanodtam, amikor megláttam, hogy te ezt nem említed a profilodon. Talán én sem vagyok border? 😀 Jó lenne. Persze fölösleges címkéket aggatni a bajunkra, de a tisztábban látáshoz azért nagy segítség.
Új vagyok az oldalon, és nem tudom hol kell keresni a többi bejegyzésed, vagy hogy van e egyáltalán, de szívesen megismerném a történeted.
Szia!
Nem, nem vagyok border. Igazából patológiás sem vagyok, jártam terápiára, a diagnózisom alkalmazkodási zavar és szorongás lett, asszem ezeket írtam a lapomon.
Ha a régi bejegyzéseimet akarod látni, akkor kattints a nevemre, scrollozz le, amíg azt nem látod, hogy „Friss blogbejegyzések”, és akkor kilistázza, amiket eddig firkáltam. 🙂
A belső átalakulásra annyi a tervem, hogy igyekszem másképpen hozzáállni az emberekhez, nyitottabbnak lenni, és sokkal elfogadóbbnak. Hát hogy ez elég lesz-e azt nem tudom, de odáig most én is eljutottam – és ez nem ment egyik pillanatról a másikra – hogy most már nem az van, hogy mindenki hülye és én vagyok a helikopter, hanem látom ám a sorsom alakulásában a saját szerepemet is. A hibáimat is. Nem leszek superwoman, de amin lehet, azon szeretnék változtatni.
Köszi, közben megtaláltam. Sok szerencsét az átalakuláshoz 🙂