Fáj a csend, beborít a sötétség,
sejt már nem lélegzik, percet percbe sodorja az örvény,
mégis vánszorog az idő, hosszú az éjszaka,
ez itt már nem a hangok és szavak évada;
csak a csend, beborít a magány,
a levegő áll, pulzálás nincs, beállt a halál,
rím rímre oly nehezen száll,
nem messze egy galambtetem a fűben,
nem ijesztő, a roncs napok óta fagy, lelke eltűnőben.
Ennyi? Ennyi ez a rohadt élet?
Ha kell, hamar behúzza azt a k féket …
és eléri a véget.
Csend honol, átlag éjszaka,
hangtalan és szótlan magány évada,
mikor már minden belső pulzálás a múlté,
összeroncsolt testünk egy mély kúté,
és ha egyszer kiemel is bárki, már csak gyászolnak,
a szó elfogyott, a lélek felszállt onnan, lebeg a távolnak.
Az ég tüzesen világít, ezek már az utolsó fények,
s ő felszállt, hogy átadja magát Isten népének.
A görög variáció:
Zeusz, ki a mennyben Héra mellett,
ha úgy találja Hádészért küldet,
s a Sztüx folyón csobogva lefele,
az Alvilág e lélek végső, valós helye.
Lebeg , figyel, a Sztüx csobog, lángnyelvre lángnyelv ível,
és csak lebeg az eddig kihűlt lélek
itt végre átmelegedett.
Érzéstelen és már végképp szótlan, ott lebeg hova a Sztüx torkol, az alvilági tóban.
szar ügy, hogy akkor kezd bárki figyelni, mikor már az öngyilkosság jön, amíg nem jön, meg amíg „csak” kis hülye versekben, addig az nem túl figyelemfelhívó, igaz csak tizenx évek írok ilyenekről, de folyamatosan ilyenekről, ennyi, amíg az ember művészetbe rejti magát, addig sose igazán komoly
Szerző:
