Na, ennyit ért a fene nagy őszinteség.
Ma én voltam a porondon anyámnál, és a tesómnál.
Mondták, hogy hagyjam abba a vezetést.
Ez még hagyján.
Utána anyám közölte, hogy olyan vagyok, mint egy heroinista.
Hogy ezt miből állapította meg, azt nem tudom.
talán azért, mert azok is haluznak?
Mindennek tetejébe közli a tesóm, hogy szerinte az állapotom mindig csak rosszabb lesz, és 10 év múlva elmebeteg őrült leszek egy zárt intézetben.
Annyira nagyon fáj ez.
Még ha ezt is gondolják, miért kell a képembe vágni.
Legalább megtartották volna maguknak.
Érdekes, azt már megfigyeltem, hogy ha valami gondom van az életben, akkor megkapom rá a választ.
A dobtanár ma sokat beszélt.
Arról, hogy aki az életet komolyan veszi, azt az élet is komolyan veszi.
Arról, hogy soha nem szabad leírni magunkat, bármit is mondjanak mások.
Mintha tudta volna, mi bajom van.
Pedig nem látszott rajtam.
Ott sosem látszik semmilyen lelki baj, mert csak mi hárman létezünk, a tanár, én, és a dobolás.
Semmi más.
A külvilág ki van zárva.
Ettől függetlenül nagyon -nagyon fáj ez az egész, hogy ezt gondolják rólam, és ezt a jövőt jósolják nekem.
Nagyon nagyot csalódtam bennük, akiket a legjobban szeretek.
Bőgök mint az állat.
Nem akarok semmit a tesómtól többet, csak azt,hogy ne szóljon hozzám, hagyjon békén.
Szerző:
Memphis,
sajnos ez így szokott lenni…. akit szeretünk, abban tudunk csalódni…
Miért?
Akit nem szeretünk, attól nem nagyon várunk semmit, így aztán csalódás sem érthet.
Sajnálom…..