Megint kinyomtál. Legutóbb még két mondatot megvártál. Legalább igent vagy nemet válaszoltál.
Felkeltél ma? Nem. Ettél? Nem. Fürödtél? Nem. Holnap felkelsz? Nem tudom. Bemegyünk ma? Nem. Főbácsihoz vagy Főnénihez megyünk? Ma nem. Holnap? Talán…
Most még ezt a kurva talánt sem tudtam kicsikarni belőled. Mert kinyomsz, kizársz. Mert te nem tehetsz az egészről. De ellene sem teszel.
Nem érted, hogy aki keménykedik, ordít, sarokba szorít és sír, annak mennyire rohadtul hiányzol? És mennyire tehetetlen, nyomorult, megrekedt? Pont te nem érted, aki tör-zúz, vádaskodik, ekéz, amikor épp olyanja van?
Vissza akarlak kapni. A sorstársamat, a barátomat, a testvéremet, a bohócomat, a csupaszív igazság bajnokát. Hol vagy? Mert ez a levágott hajú, csontos zombi nem te vagy. Ezek a megtört, öreg emberek nem a szüleink. Ezek a beszélgetések rólad, veled nem a miéink, a csendek pedig mégkevésbé azok. A kegyetlenség, számítás, érzéketlenség és közöny nem te vagy. Ha valahol ott vagy még, akkor ébesztő!!! Ha kell, akkor egyesével, ízenként rakosgasd össze a bőrödön átlátszó csontjaidat, és menjünk, próbáljuk, keressünk, amíg meg nem találjuk. Mert van, aki hallgat, hív, kísér, bíztat és üvölt…
Szerző:
