Túlságosan sok az ami elmondhatatlan, szóval csak a csend. Nem igaz valószínűleg, hogy nem tudják mire vélni, inkább csak nem érdekli őket. Tilos a csend, ki tudja miért. Szerencse, hogy mindig van hova „kivonulni”, persze nincs már honnan, magyarán ez egy üres gesztus csak, vagy annak is csak a hűlt helye. És minden másnak a hűlt helye. Írott szavak helyett is csak szóközök, általában. A végletekig leegyszerűsödött minden. Nincs többé „úgy ahogy”, sehogy van főleg. Nagyon kevés dolgot tehetek meg valójában, néha mégis úgy tűnik, hogy tulajdonképpen bármit ami fontos. A helyzet az, hogy nem hittem volna, hogy ilyen „kevés” is elég lesz, elég lehet egyszer. Rosszabb napjaimon azért álmodom erről-arról, de az álom az csak álom, ugyan hogyan maradhatna meg olyannak amilyen ha a végén még beteljesülne? Beugratós kérdés, persze. Újra ovis vagyok és perec a jelem. Bónusz, hogy irreálisan sokat gondolok egy lányra aki fogorvos, lám huszonix év alatt alig valami változott! Ha randiznék valakivel biztosan most is a nyakába önteném a kólát nagy igyekezetemben. Persze ma már sokkal megfontoltabb vagyok, és cinikus, mint senki más. Nem mellesleg ma már egyedül nézem a Dallast! Jockey visszatért, és semmit sem változott, ő sem! Ilyen ez az élet. Én azért rengeteg mindent magam mögött hagytam, sajnos főleg azokat a dolgokat amik miatt emberként tekinthettem magamra. És most próbálok nem tekinteni magamra, sehogy. Szerencsére megoldható. Régi harcostársam meg egész nap a fészbúk előtt ül és pötyög, jelen állás szerint 2698-szor nyomott entert közben az utóbbi néhány hétben. Nem valószínű, hogy egyhamar el fogom olvasni amit írt. Valószínűtlen, hogy lehetnénk ennél is szánalmasabbak, de minden bizonnyal meg fogjuk tenni azt, amit még megtehetünk, ne rajtunk múljon! A többiek házasodnak, és ez engem teljesen hidegen hagy. Emiatt még csak rosszul sem érzem magam, éppen annyi érdeklődést mutatok a dolgaik iránt amennyit ők az enyémek iránt. Kutatásaim alapján ez mindenütt, minden kapcsolatban, közösségben így működik, lehet mondani, hogy ez a normális. Magára hagyni valakit aki segítségre szorul, ígéreteket megszegni, na az már más tészta. Megmagyarázhatatlan, ennek fényében is mérem az értékemet. És élek ettől függetlenül. Nem nagy ügy ugyanis, hozzászokunk a közönyhöz mind, és nem csoda ha magunk is közönyösek leszünk idővel. Én például nagyjából öt éve nem láttam semmi mást, ettől függetlenül tudom, hogy létezik más is, csak már nem hiszem. Ez nem mentség természetesen, mentség nincs, egyáltalán. Ki mint vet, úgy arat. Aztán úgy marad. Nem kérem ki magamnak, ennél egy dekával nem érdemlek többet, sőt… Nagyon sőt… Nem állok sorba sehol, semmiért. Alig valamire van szükségem, és alig van rám szükség. Sosem voltam ennyire szabad, de főleg ennyire bezárva nem voltam soha még.
Szerző:
