Soha sem volt még ennyire semmilyen a karácsonyom. Nem mintha valaha bármit is jelentett volna nekem ez a három nap (persze a gyerekkort leszámítva), átszellemültség, áhítat és egyéb hasonló érzelmek és dolgok soha sem tartoztak ehhez az ünnephez (sem) errefelé. Ugyanakkor rendszerint jelen volt valamiféle infantilis kis nosztalgia, az egyenesen a gyerekkorból átteleportált legalább harminc éves műfenyővel, és valamiféle sajátos nyugalom és meghittség az által, hogy ilyenkor tényleg ki lehet szakadni egy kicsit mindenből, egy kicsit tényleg elvesztik élüket néhány órára a mindennapok túlságosan komoly tétjei, mintha meg lehetne állítani egy rövid időre az élet könyörtelen fogaskerekeit. Mivel családi összejövetelekkel nekem soha sem kellett számolnom, rosszalló tekintetek nélkül lőhettem ki magam a nyugalomba, a jó értelemben vett semmibe, a legkisebb veszélye nélkül annak, hogy valaki majd erőszakosan visszarángat a hétköznapok kegyetlen valóságába, hiszen mindenki ezerrel rótta az ilyenkor kötelező köröket épp valahol. Szóval kicsit mindig olyan volt ez nekem mintha megszűnt volna minden, mintha én lennék az egyetlen túlélő valami hatalmas világégés után, és nem lenne már tétje igazán semminek többé, csak létezni kellene éppen olyan módon és éppen abban a tempóban ahogyan jól esik. Idén aztán már ebből a kellemesen mámoros kis érzésből sem jutott semmi. Szombat este az utolsó utáni pillanatban befejeztem itthon a nagytakarítást, ami úgy nagyjából húsz percig meglehetős elégedettség érzéssel töltött el, aztán csak a kimerültség maradt. Pedig emiatt stresszeltem egész héten, hogy a tömérdek munka és rohanás mellett még annyira sem lesz időm, hogy legalább itthon alaposan kitakarítsak, és ne nyakig a mocsokban kelljen ücsörögnöm karácsonykor. Végül megoldottam, de egyszerűen annyira kimerült voltam már, hogy igazából ennek sem tudtam örülni. Tegnap aztán megint a húsz helyre rohanás és idegeskedés, mert munka szempontjából nekem sajnos ez az év legmocsokabb napja. Mindegy, ezen is túl vagyok, hosszú időn után ma volt lehetőségem először venni egy nagy levegőt és pihenni, azt hittem majd társul ehhez a nagy nehezen realizált kis szabadidőhöz valami kellemes érzés is, de nem. Semmit sem érzek, a szó legszorosabb értelmében semmit. Még elégedettséget sem azért mert prímán végignyomtam ezt az újabb brutális időszakot. Mást pedig végképp nem. Fáradt vagyok és nyűgös, legszívesebben egész álló nap aludnék. Semmi jó érzés nincs bennem, tényleg egy deka sem. Soha ilyen gusztustalan nem volt még ez az időszak. Mindig „unortodox” módon zajlottak errefelé az ünnepek, de mindig találtam benne valamit ami a maga sajátos, absztrakt módján szép volt, vagy jó volt. Most semmit sem érzek, lehetne ez egy random, álmos novemberi, vagy júniusi vagy márciusi nap is. Illetve nem egészen, mert akkor legalább nem lennék csalódott, hogy ez van. Az abszolút minimum az lenne, hogy ezután az egész decembert eluraló embertelen és visszataszító rohanás és idegeskedés után egy kis elégtételt érezzek, és ha már döglök egyedül a kanapén, legalább ezt úgy tehessem mint aki jól végezte dolgát, de idén először még ennyi sem jutott. Sok jóra persze amúgy sem számítottam, de erre ami most van végképp nem. Átverve érzem magamat. Tényleg azt gondoltam, hogy de jó lesz ha ezen a sok szaron túl leszek, mert ez azért mindig jó érzés, megkönnyebbülés szokott lenni, erre semmi, tényleg semmi! Csak aludni szeretnék, semmi mást.
Szerző:
Sajnálom
Nekem eddig nem állt össze, hogy van munkád. (Bocs.) Ha tudtam volna, nem ajánlgattam volna önkénteskedést meg mittómén, öreg nénik és bácsik pátyolgatását.
A karácsony egy nagyon rossz dolog szerintem. Ajándékok, fenyőfa vásárlás, főzés (vagy fenyőfa-főzés?), takarítás, bevásárlás, rohangálás, idegeskedés. És a nyomás: legyél a szeretteiddel. És ha nincsenek? Vagy ha vannak, de elutaznak? Vagy ha éppen nem vagy jóban velük?
Nnna ezeket én kapásból szkippelem. Nincs fenyőfa, nincs főzés, ajándék ahogy sikerül. A „szeretet-nyomást” persze nem tudom kikerülni.
Ami miatt ez a karácsony jó volt, az az volt, hogy jobban vagyok egy kicsit és végre nem én voltam az egyetlen egyedülálló nő a karácsonyi családi bulin. (Ó je.) Továbbá jót tesz, hogy kiderítettem, hogy nem csak én neveltem-nevelem egyedül a gyerekeimet, hanem nagyapám édesanyja (dédanyám) „zabigyerek” volt, ükanyám vezetéknevét kapta, ükanyám nem volt férjezett. És ugye a név mágiája: sok-sok év után tudom ükanyám nevét (gyerekkoromban összegyűjtöttem az összes infót 3-4 generációra visszamenően, ez volt az egyetlen hiányzó infó). Amióta ezt tudom, olyan, mintha több helyem lenne a családban.
Bocs, hogy ezt leírtam, nem lehet túl izgi.
Amúgy egyedül töltötted a 24-ét?
akkor valószínűleg lemaradtál néhány bejegyzésről, mert szó volt már a melóról is többször. ha nem dolgoznék már nem lenne hol laknom sem.
elég lazán leírtad ezt, csoda, hogy nem kövezett meg senki hirtelen felindulásból. én mióta felnőttem, utálom a karácsonyt. totál ateista vagyok, szóval értelemszerűen ilyen oldalról sem érint meg a dolog egyáltalán. amiről pedig a vallásos áhitaton kívül szól ez az egész, illetve amiről főleg szól ebben a modern a világban attól őszintén rosszul vagyok. az emberek ilyenkor viselkednek a leggusztustalanabbul, néhány éve az egyik hipermarketben majdnem leszúrt valaki karácsony előtt egy nappal mert a nagy tömegben véletlenül nekisodródtam a bevásárlókocsijának. de millió sztorit tudnék mesélni. őszintén rosszul vagyok az egésztől. de legfőképpen a képmutatás idegesít, abból ilyentájt könnyű halálos dózishoz jutni. szóval szarok az egészre az a lényeg. én mindig egyedül, elvonulva „ünnepeltem” a karácsonyt. fiatalabb koromban az volt a szokás, hogy vettem egy rekesz sört és azt megiszogattam a három nap alatt meg filmeztem, zenét hallgattam és pihentem, még a telefonomat is kikapcsoltam mindig. a gyerekkori nosztalgiát meg ezt az elvonulást és nyugalmat szerettem benne, de ugye mint leírtam idén ebből sem jutott semmi. egyedül töltöttem és még este nyolckor is munkaügyben rohangáltam. fantasztikus élmény volt!
mindenesetre örülök, hogy neked végülis jól sült el a dolog, remélem jövőre én is jobban járok, bár azthiszem ennél rosszabb már aligha lehetne (habár ugye rosszabb az valahogy mindig lehet).