Aktüell

Olyan vagyok mint egy számtalan vesztes csatát megjárt veterán. Úgy értem, ami az „állagomat” illeti, lelkileg is, meg testileg is. Egyébként persze erősen fals ez az analógia, hiszen én soha sem harcoltam semmiért, és semmi nevében. Szombaton esküvőn játszanék főszerepet (nem a főfő(fő)szerepet, persze), de momentán felkelni is nehezemre esik. Visszataszítóan szar a helyzet. Mindannak ellenére, hogy – ahogyan a mellékelt ábra is mutatja – az egykori játszótársak osztanak, vagy inkább osztanának még rám bizonyos szerepeket, lélekben már elengedték ezt a dolgot. Nem tudni megpróbáltak-e mindent valójában, fogalmazhatnék úgyis: gyanús, hogy nem! Ugyanakkor én még annyit sem tettem a dolog érdekében mint amennyit ők, ezért is lenne ízléstelen ha reklamálnék, nem is fogok, csak konstatálom a történéseket. Úgy három hétig jól elvoltunk vöröskével a szájbertérben, már egészen úgy éreztem, hogy jó ez így ahogy van, vagy legalábbis jó lesz, ahogy lesz. Meg akartam látogatni mikor a szülei elutaztak, erre az utolsó pillanatban kiderült, hogy egész héten ügyeletben kell lennem (munkaügy, bonyolult, a lényeg, hogy nullahuszonnégyben helyben kellett lennem…), tehát ez sem sikerült. Igen, elmondtam már ezerszer, de ezt effektíven nem lehet tovább bírni, hogy soha semmi sem sikerül, ami igazán fontos lenne. Hét éve, vagy talán nyolc? Ha már nyolc, a világ nyolcadik csodája, hogy életben vagyok. Nem, hogy felkelnem, de lefeküdnöm sincs miért, és „élek”, bár ezt idézőjelek nélkül leírni már humorizálásnak minősülne. És jön az ősz, megannyi előre gondosan bekészített borzalommal, nem érdemes végigcsinálni, az az igazság. Ezt a nyarat kellett volna szeretni, de csak megutálni sikerült. Elég baj, hogy a remény hal meg utoljára. Agyonütni sem lehet. Kéne találnom valami tisztességes elfoglaltságot. Kiolvashatnék egy csomó könyvet, vagy ilyesmi. De én forgatókönyvírással foglalkozom, és egyre inkább a giccses science-fiction területén vagyok aktív. Mert ebből a pozícióból bármiben hinni már csak így lehet. A valóság zavarórepülése egyes napokon eléggé ingerlő, máskor nem különösebben feltűnő. Ez egy amolyan „egyes” nap, miként az előző is az volt, meg az azt megelőző. Aztán jönnek majd a másmilyen napok, nem túl sokan, és nem maradnak sokáig, de legalábbis úgy le lesz szarva akkor megint minden, hogy azt öröm lesz nézni. Ez az egyetlen amit tenni lehet, leszarni a sok szart, és mással foglalkozni, vagy mással se foglalkozni.

Nem nagyon akarok én semmit, amúgy sem. Van néhány lemez amit még meg kéne hallgatnom, ez az összes. A többi marhaság, és csak a bajok gyűlnek velük. Másfél órával ezelőtt segítettem bepakolni a liftbe egy nőnek. Ez például jó volt így, egyszerű gesztus, és még csak meg sem kellett erőltetnem magamat. Semmi félrepofázás a csillagok állásáról, vagy a bankszámlákról, semmi pózolás. Ennél többet, őszintébbet miféle helyzetben várhat az ember egy másik embertől? Ez minden amit el lehet érni ezen a területen, illetve amit el érdemes érni. Régen hasonlók kábult és amúgy felesleges kocsmázások alkalmával estek meg, most meg így. Mondanám erre, hogy öregszem, de azon már túl vagyunk. Én és a kapcsolt részeim is. És akkor most itt ez az esküvő. Nem lesz semmi felesleges giccs, de egy csomó jól begyakorolt szalonmondatot így is biztosan el kell majd sütni. Nincs semmi borzasztóbb a civilizációs kényszereknél. Talán még ezek a folytonos rosszullétek sem borzasztóbbak nála. És a magány, a kilátástalanság, meg a többi, mind lófasz a kötelező színjátszáshoz képest. Szóval segítsük fel a villamosra az idős nénit, ha kedvünk van hozzá, ha nincs kedvünk hozzá akkor ott egye meg a fene ahol van, őt is, meg a csomagját is! Ennyi mára, elég is, főleg, hogy régen sok!

Szerző:

Belépett: 2 év

heimweh.

Blog kommentek: 1916Blog bejegyzések: 82Regisztráció: 14-03-2016