hmmm….ez egy termékeny nap 🙂 köszi mindenkinek aki olvasgatja a blogomat, aki kommentel annak külön pacsi 🙂
na szóval….
Ez az írásom azoknak szól, vagy inkább azok fogják érteni akiknek, gondjuk van az érzelmi kontrollal, legyen az pozitív vagy negatív irányú. Nekem mindkét irányban vannak problémák. Csillagjegyem alapján is hajlamos vagyok a szélsőségekre, ehhez jön az öröklött személyiségzavarom, és persze az a környezeti hatás, amelyet egy border anyuka általi nevelés okoz. Kamasz korom óra (nem most volt) tanulom és gyakorlom a kontrollt (kifejező szó, gyakran használom) jártam már ilyen-olyan csoportos vagy egyéni terápiákon, előadásokon, szedtem gyógyszert, voltam gyógyszerfüggő és állandó kapcsolatfüggésem van. Amúgy normális vagyok, mint itt mindenki 😀
Na szóval mit is tanítanak az embernek ha gondja van pl. az agresszióval? …hát kontrollt. Számolj el háromig, nagy levegő, mantrák, kitérés, levezetés, vicced el…kipróbálod, bejön, alkalmazod. Először tudatosan kell erőltetni, aztán egyre könnyebb lesz még a végén talán eljut oda az ember, hogy majdnem zsigerből jön az érzelmi kitörések elfojtása, felülbírálása, csillapítása, máshol kiélése, ééés beállt az agyonkontroll.
Egy nyugodt hétköznapi életben ez mit sem számít, nem húzod fel magad a nagy sor, vagy a bunkó pénztáros miatt, mert neked személyiségzavarod van és nem szabad túlreagálni. Nem röpködsz szerelmesen, elmondva mindenkinek mennyire emberfelettien tökéletes, gyönyörű, és csodálatos akit szeretsz, és meg is halnál érte, vagy azért hogy boldog legyen, mert nem szabad túlreagálni. (irigylem a férfiakat ilyenkor, mi nők olyan jól viseljük a bókokat és a csodálatot bezzeg ti…:o …pff…hagyjuk is) tehát nem tolom túl az érzéseket se pozitívba se negatívba, mert én egy agyonkontrollált kényszertársadalmiasított borderline vagyok.
Másnak is van ezzel problémája? Kommenteljetek, érdekel!
Így úton a negyven felé, kontrollal csonkítva magam kamasz korom óta, észre kellett vennem, hogy nem tudom magam elengedni, félek érezni. Ha felhúznak max. puffogok nehogy „megüssek” valakit (még nem fordult elő) ha szerelmes vagyok elbizonytalanítom a másikat, mert hol rajongva szeretem, hol meg erőltetetten alig, nehogy azt gondolja „na ez bolond”…szex detto (ezt csak így röviden)
A minap olvastam egy oldalt. Egy hölgy arról érdeklődött, hogy borderline szerelmével való kapcsolata, esetleg gyermekvállalás esetén mire számíthat. Meg kell mondjam az orvos válasza lesújtóan negatív és elítélő volt. (Szándékosan nem írom sem az oldalt, sem az orvost) Hát csoda ha az ember már el sem meri mondani?
Ki hogy mondta el a párjának, és mikor? Elmondtátok egyáltalán? Reakció?
Komment! tudjátok, érdekel…. 😉
Nem találtam még meg az egyensúlyt, van aki szerint nem is fogom, hiszen ez a borderség lényege… (üzenem neki hogy nem csak betegségtudatom nincs, de z ilyen megjegyzéseket is leszarom)….hiszem, hogy ebben a borderségben is lehet egyensúlyra törekedni….de ennek az eszköze biztos hogy nem az agy(on)kontroll!
Szerző:
Szia Hélia 🙂
Nagyon érdekes, amit írsz. A legszívesebben arra kérnélek, hogy részletesen írd meg a történetedet, mert szerintem mindenki — nem csak borderek — sokat tanulhatna belőle.
Én csak nagyon halványan vagyok border, de a border fogadott lányom miatt teljesen jól értem, hogy mit írsz — ő is „kezeli” az érzéseket, és csak akkor enged nekik szabad folyást, ha ezzel nem veszélyezteti a saját céljait.
Nekem az a benyomásom, hogy az impulzivitás sokszor nem vezet jóra (ha én szuicid vagyok, igyekszem minden döntést kitolni, hogy ne destruáljam magam még jobban), de biztos, hogy ha teljesen társadalmi kényszerek között élsz, akkor a spontaneitás és a spontán öröm is nehezebben jön elő.
Szóval nagyon kíváncsi vagyok, hogy mik is a stratégiáid, és hogyan alakítottad ki! Sokunkat segíthetnél a tapasztalataiddal.
Köszönöm.
Sokmindenről fogok még írni, mert valóban jó érzés, ha ezt az ember megosztja másokkal.
Ez nekem meglepő módon új, mert a családom nem túl megértő, ezért mostanra úgy alakult, hogy a legszűkebb környezetem sem tudja hogy border vagyok, mert szégyenlem és titkolom.
Semmilyen tapasztalatom nincs azzal kacsolatosan hogyan, kinek és mikor kell, lehet vagy ajánlott elmondani. Félek is tőle….sőt rettegek…. főleg azért mert az eddigi reakciók alapján (pláne, hogy azt családon belül kaptam) az elutasítás a legvalószínűbb alternatíva a fejemben. itt pedig jön az ördögi kör…mit nem bír a border? ha elhagyják, tehát nem kockáztattam eddig. Most viszont van valaki akiért talán megérné. 🙂 Sajnos egyszer már megfutamodtam és inkább elüldöztem. Él bennem az a sztereotípia saját magmmal kapcsolatban, hogy borderként egy életmegrontó istencsapás vagyok, tehát ha szeretek valakit, akkor azt inkább békén kellene hagynom, azzal teszem neki a legjobbat…de ő…fura módon (bár még nem tudja) valahogy mégis mindig megért, és én is értem őt….
Sokminden felmerült már bennem…talán ő is az „én fajtám” 😀
Talán csak idealizálom a köztünk lévő kapcsolatot, talán csak kiszínezem és nem is oylan mély, szoros, mindent átható, talán csak a fejem játszadozik megint. Írta valaki hogy nem szeret élni…én szeretni nem szeretek, borzalmasan félelmtes, kockázatos, veszélyes, sebezhetővé tesz, megtölt mégis üresen hagy…borzalas…de nem tudom nem csinálni.
Tudom kontrollálni a haragot az örömöt a bánatot, de ezt nem ez csak jön mint egy hurrikán. letartol, megtép, kibelez és továbbmegy….utálom (meg nem is)
Na tessék megint egy kis hullámzó csapongás 😀 hát ez vagyok én 🙂
Szia Heléna!
Írtam egy hozzászólást, vagyis az én történetemet,sajnos nagyon hosszúra sikeredett,így kimásoltam innen,és kitöröltem. Nem tudom lehet e olyan nagyon hosszú hozzászólást írni.
A kérdésedre, röviden annyit tudnék írni,hogy szerintem jogod van a boldogsághoz. Ne üldözd el azt akit szeretsz,ha ő is szeret, el fog fogadni.
Én már májusban lesz 9 éve,hogy együtt vagyok a férjemmel,ismerettségünk első évében jelentkeztek problémáim,akkor azokat bipoláris affekzív zavarnak titulálták, ő kitartott mellettem, sőt rengeteget köszönhetek neki. Mikor kiderül majdnem 2 éve,hogy bordeline zavar az sem ingatta meg.Próbál segíteni,most már tudatosan. Valamelyest tudja kezelni ha dührohamom van,és vele veszekszem.Nálam 29 éves koromban kezdődtek a problémák,most 36 vagyok. 33 évesen tünetmentes és gyógyszermentes időszakban született egy kisfiam,29-31 éves koromig szedtem gyógyszert.Leszoktam a dohányzásrólis 6 éve.A belső feszültség mióta az eszemet tudom hű társam. És még az előző páromtól akivel nem a legjobb a viszonyom van egy 12 éves kislányom. Sajnos ő lelkileg nagyon jól tud terrorizálni,fenyegetni.Mostanában kicsit csitult, de ki tudja meddig?? Így utólag fogalmam sincs régen hogy bírtam vele, igaz a lányom 10 hós volt mikor elköltöztünk tőle. Akkor azt mondta senki nem fogja velem kibírni,velem nem lehet együttélni és még a többi.Az anyja is elmondott mindennek. De a mai napig utálnak,pedig úgyérzem azonkívűl,hogy férjhezmentem és született egy kisfiam is nem tettem semmi szörnyűséget. Sajnos míg ottvoltam épp elég rosszat kaptam tőlük, a gúnyolódástól kezdve minden. A családomat szidták stb. Így szerintem inkább a féltékenység beszél belőlük,hogy van nevelőapja is a kislányomnak,akit ráadásul szeret is.
A volt párom meg 28 évesen is szingli,mert az anyja elüldözte a barátnőjét,nem felelt meg az elvárásoknak gondolom. A lányom mesélte. A volt párom a szüleivel él még,így a kislányom hallott ezt azt.
Amúgy szerintem senkinek semmi köze ahhoz mi a bajod,nekem is csak a szűk család tudja. Tapasztalatom szerint az emberek többsége,aki nincs tisztában a betegséggel, nem tudja mi, és nem úgy reagál mint ahogy kellene. És én úgy vagyok vele,hogy inkább megkímélem magam attól,hogy furán nézzenek rám. Épp elég ha a dadogás miatt úgy néz rám némelyik ember mintha fertőző lennék. Szerencsére a beszédhibám, nem állandó,stresszhelyzetekben jön elő. De sajnos néha-néha előfordul máskor is.
Köszi Lilla! Jó volt olvasni amit írtál, erőt adott. 🙂