Körülbelül egy-két éve érzem magam ilyen szánalmasnak. Talán azóta, hogy elkezdett úgymond változni a testem, és nem a jó irányba. Először csak elkezdtem hízni. Mostmár ez az egyik legfőbb problémám. Csakhogy én nem vagyok egy átlagos lány. Köztudott, hogy az átlagos lányoknak van mellük. Kicsi, nagy, de van. Na, hát nekem nincs. Sosem hordtam még melltartót. Előbbivel kapcsolatban persze mondhatnátok, hogy diétázzak és sportoljak. Először is: sportolok. De még eddig nem használt semmit. Másodszor: nem tudok diétázni, mert undorodok a zöldségektől, és nem tudom őket lenyelni. Fizikailag nem tudom. Ez mindig is így volt, csak eddig nem volt probléma.
Hát igen, a külső problémák. Ilyenje sok embernek van, de ettől még nem akarja megölni magát (ahogy én), igaz? Mondjuk egy ilyen visszataszító embert sem láttam még, mint én, de ez már nem lényeg. Van énnekem más problémám is.

Mióta a szüleim elváltak, havi (körülbelül) százezer forintból tengődünk. Nem, nem én és anyukám, hanem én, anyukám, és a két testvérem. Albérletben lakunk. És tudjátok mi a furcsa? Alig futja kajára, mégis egy hájas disznó vagyok. A húgom persze nem. Ő maga a tökély, C-s melltartó, szép haj/arc, és rettentő jó alkat. Miatta nem is igazán tudnám elhinni, hogy jómagam érek valamit.

Ebből is lenne kiút, ugye? Tanuljak oszt' leszek valaki. Ezzel csak az a baj, hogy nem tudok. Megerőltethetném magam, de egy, ettől még a reál tárgyakhoz pl. nem fogok érteni, mert azokhoz tehetség kell. A másik meg hogy nincs motiváció. Tudom hogy úgyse leszek senki, már ha élek még addig, mert nem vagyok jó semmire.

Lehetne másfelől is nézni, mondjuk, ha lenne hangom, lehetnék énekes, vagy festő, ha tudnék rajzolni. Nem tudok. Egyáltalán. Nincsen tehetségem. Még hangszeren se játszok, mert a szüleim olyan okosak, hogy mindent rámhagytak hat évesen. A sportot is nemrég kezdtem el, mert ugye nekik nem kellett erőltetni. Egyébiránt így nevelik a kishúgomat is, már most sajnálom szegényt.

Ha minden kötél szakad, ottvannak a barátaim, akik szeretnek és mellettem állnak, igaz? Na, ez nem így van. Túlzás nélkül (de nem túl büszkén) állíthatom, hogy nincs egyetlen barátom se (természetesen azt a pár netes ismerőst kivéve). Sőt, ha még ez nem lenne elég, pluszban még utálnak is. Az egész környezetem. A húgaim, az osztálytársaim, a szüleim élettársai... Tudjátok, ki nem utál? Az anyám. Talán. Egyszer már ő is kifejtette, hogy elhúzhatok itthonról, mert nem viseli el a depressziómat, de azért talán még szeret. Talán.

Egyébiránt az utóbb említett dolog miatt kezdtem el az utóbbi időkben 'játszani'. Színjáték. Tettetett boldogság. Tudjátok. Azóta olyan mintha semmi bajom nem lenne. A vagdosást is abbahagytam, merthát ugye az nyomot hagy. Azóta sem tudom levezetni a dühömet vagy szomorúságomat, de ez nem érdekel senkit. Csak engem. De én meg nem vagyok senki.

Összefoglalva, ahogy fent említettem: Én nem vagyok senki. Én nem érek semmit. Mindenki szép, vagy okos, vagy gazdag, vagy népszerű, vagy tehetséges, vagy stb. stb. Mindenkinek van valamije, valamije amiért élhet. Nekem nincs. Nincsen semmi, amiért élhetnék. Tudjátok miért élek még? Mert van egy ilyen szánalmas ösztöne az élőlényeknek, ami nem igazán engedi, hogy kárt tegyenek magukban. Egyébként... Semmi.

Szurkoljatok hogy legyőzzem ezt az ösztönt, és végre megöljem magam! Hajrá, Lella! Egy szánalmas senkivel kevesebb lenne a világon. Hurrá! Esetleg segíthettek is. Ha írsz, elmondom hogy. Csak bátran!

És még valami. Köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy elolvastad a kisregényemet. Meg se érdemeltem volna ennyi figyelmet. Dehát, megszoktam...