30 éves, általában kedves, szorgalmas lány vagyok, teljesen átlagos családból. Most már évek óta dolgozom egy olyan munkahelyen, ahol a munkatársaimmal ki tudok jönni és elfogadtak nehézségeimmel együtt, olyannak, amilyen vagyok.

Hét éve, az egyetem alatt diagnosztizáltak bipoláris zavarral, de már korábban, egész kiskoromtól kezdve gondjaim voltak a közösségbe való beilleszkedéssel, a viselkedéssel, emiatt sokat csúfoltak és kiközösítettek. A társas kapcsolatok hiánya miatt súlyos önbizalomhiánnyal küszködtem, és öntudatlanul tanulással, tanulmányi sikerekkel próbáltam legitimálni a létezésemet. Amikor aztán nem tudtam teljesíteni, összeomlott a kártyavár, és sokáig, a korábbi negatív tapasztalatok miatt az emberekkel szemben, nem mertem segítséget kérni.

Most már nem omlok össze minden egyes kudarctól és nem képzelem magam zseninek, ha valami összejön, és ha mégis, ki tudok jönni belőle, de ehhez be kellett látnom, hogy segítségre van szükségem, de a végén mégis saját magamat kell kihúznom a saját hajamnál fogva a pocsolyából, és nem másoktól kell várnom, hogy megmentsenek, mert nem tudják megtenni helyettem. Büszke vagyok rá, hogy idáig eljutottam.