szereted a rejtvényeket?

A hallásom szuper, már csak repülni kell megtanulnom 😉

Bár por vagyunk, a lélek halhatatlan,

sarjad, mint a harmóniák; homályos

erők munkálnak, disszonanciákat

békítgetnek és tapasztgatnak össze

társasággá. Különös, hogy megannyi

rémületem, fájdalmam, kezdeti

nyomoruságom, fáradtságom, izzó

megbánásom, agyam ily alvadéka

mind része lett — szükséges része! — annak

a nyugodt létezésnek, mely enyém, ha

méltó vagyok magamra! Cél, dicsérünk!

Természet, kegyes eszközeidet

áldjuk! ha riasztó volt némelyik, ha

szelíd, ha mint a fény, harsányan enyhült,

békés felhőtépő; vagy komolyabb

hatásaid, a kézzelfoghatókat:

áldjuk, mert szolgálhatták terveid.

Egy csöndes estén (hogy ekképp vezettél),

fűzfához kötve egy kis csónakot

leltem, sziklabarlangos otthonában.

Eloldoztam láncáról, majd egy ugrás:

benne álltam, ellöktem a kövektől.

A lopás tudata rontotta kedvem,

s a hegyi visszhang is surrogva jött

a nyomomban, így haladt csónakom, kis

holdfénygyűrűkkel kétfelől, ezek

végre szikrázó sávvá folytak egybe,

így lett csend. Akkor, mint az evezősök,

ha ügyesen – és büszkén – valamely célt

kívánnak elérni, a láthatár

sziklás csúcsára szegeztem szemem;

fölöttem csillagok csak, szürke égbolt.

Így haladtam sugáregyenesen.

Tündérforma csúcs volt az; evezőmet

a csöndes tóba mártottam, erővel,

s ahogy megemelkedtem, csónakom

is megemelkedett, akár a hattyú,

siklott – de akkora szirtszemhatár

mögül egy hatalmas fekete tömb

bukkant fel, mint egy fej, erőszakos

alakzat. Mind szaporábban eveztem,

s a tömb is egyre nőtt, odakomorlott

közém s a csillagok közé, akár ha

így törne ellenem; de oly kimérten,

mint egy tudatos, élő lény. Riadtan

fordultam meg, reszkető evezőkkel,

s a csöndes vízen visszalopakodtam

a fűzfa fedezékébe: a sziklás

kikötőhelyen otthagytam hajómat,

s hazafelé indultam a mezőkön,

komoly, elborult hangulatban. Ám

az a látvány napokig nem hagyott

nyugodni: munkált bennem titkosan,

a lét ismeretlen formáival.

Elmémre sötétség szállt; ezt magánynak

mondhatnám, kívüllétnek. Semmi régi,

ismerős forma... fák, tenger, mezők, ég

kellemes, hagyományos színei...

nem! csak roppant alakzatok, melyek

élőkként jártak-keltek koponyámban,

elmém napját s álmom mind, mind zavarva.

...

S a fagyos évszakban, mikor a nap

lement, s a kunyhóablakok az alkony

ködén mérföldekig eltündököltek,

nem bántam hívásuk: boldog idő volt

az mindőnknek – s nekem a bűvölet

ideje! Tisztán, hangosan ütötte

a falu órája a hatot, és én

csavarogtam büszkén, mámorosan:

elcsatangolt ló, végre szabadon. S mind

ott keringtünk acélcipősen a

sima jégen, játszottunk üldözősdit,

erdők őrömét – kürt szólt, kutyafalka

csaholt, nyúl futott űzötten: mi voltunk.

Sötétségen s hidegen át repültünk,

és zengett a hangunk: fülsiketítő

lármát visszhangoztak körül a mélyek;

levéltelen fák, jeges sziklacsúcsok

csendültek vasként, s a távoli dombok

más, új rezgést küldtek e zűrzavarba:

érezhető mélabút; keleten

szikráztak a csillagok, míg nyugat

narancsszínű egén az est kihunyt.

Tandori Dezső