39 éves nő vagyok. Tini korom óta tudom, hogy a szorongás, depresszió majd ezt követve a túlzott feldobottság jellemez.
Sokáig azt hittem, hogy a szorongást minden ember úgy éli meg, mint én. A depresszív gondolataimat titkoltam és igyekeztem a “jó” arcomat mutatni. Minden újtól féltem. Sokszor ültem otthon általános iskolánként. Kb. 4. osztályos voltam, amikor megismertem a jelenleg is legjobb baratnőmet.
Sokat valtoztam akkor. Kinyíltam, buliztunk, rendszeresen találkoztunk és sok új barátom is lett.
Elotte is voltak közeli barátaim az osztályból, akiket szerettem és ők is viszont szerettek. Én voltam az, aki mindenkit megértett, aki a legjobb, legvagányabb csaj volt a társaságban. A társaság középpontja úgymond.
Dekoratív külsőmre is büszke lettem 16 éves korom körül. Addig a magasságom miatt csak egy görnyedt hátú, önbizalom hiányos zsiráf voltam.
Mindenkinek meg akartam felelni már ekkor is. Az iskolai felelések teljesen kikészítettek lelkileg. Emlékszem, hogy csuron víz volt a ruhám egy felszólalás után. Emlékszem, hogy mennyire érzékeny voltam bizonyos tanárok viselkedésére is.
Elvégeztem egy főiskolát is végül hátha nő az önbizalmam és jobban tudom értékelni a jót magamban, mint a hiányosságaimat.
Nem jött össze. Depis vagyok aztán nagyon energikus majd nagyon kreatív. A legtöbb ismerősöm még csak nem is sejti rólam, hogy ilyen problémákkal küzdök. Szókimondó, jókedvű embernek tartanak nagy szívvel.
Csaladom is van. Szeretem őket, de sokszor nehezemre esik tettetni a jó kedvet.
A barátaim tudnak a gondomrol de nem fogadják el, hogy erre gyógyszeres terápiát folytatok. Ezen kívül támogatnak. Fogalmuk sincs milyen, amikor egy nap 5 pólót cserélek mert leizzadtam a sok a kusza állandó terhes gondolataimtol. Milyen mikor rendszeresen rémálmaim vannak, majd annyira remeg a kezem, hogy el kell rejtenem mert nem tudom uralni.
A munka terén sem gondolnák sokan, hogy milyen vagyok. Néha talán , de a tudatos, mindig tettre kész és vidám arcomat látják.
A gyogyszerezes még nem az igazi. Most készülök új orvoshoz.