Sziasztok!

Hm, szeretek írni, írás nélkül már rég nem lennék ezen a világon, talán már rég valahogy kicsináltam volna magam, az írás adja a létezésem, ilyenkor mégis nehéz. (és mégis könnyebb mintha szóban kéne )

Hát mit is mondjak ... próbálom összefoglalni, amit talán lehetetlen. A szorongások talán már óvodás korom óta léteztek bennem, az általános iskolát túlvészeltem, a középiskolát gyűlöltem, minden maga volt a pokol. Később rádöbbentem, hogy 17 évesen húzott magával József Attila, (mára imádom a síneket) , talán már tizenévesen tapintható volt a depresszió és az egyre erősödő szorongás, de szar se vette észre, az iskolapszichológust pedig akkoriban figyeltem, belibegett, majd ellibegett, én pedig ott álltam egyedül és nem volt segítség. Anyám pedig, akivel később súlyos gondjaim lettek, pörgetett, amíg otthon éltem nem volt megállás az agyamnak, non stop pörgetett, megfelelés, tanulás, szorongás, hasfájás, ebből állt az életem. Sose voltam elég, akárhogy próbálkozhattam. Szégyellt, egy ideig a kinézetem miatt, máskor a viselkedésem miatt, később azt szégyellte amikor munkanélküli lettem. A középiskolás évek elteltek, sose kívánom vissza: izolációban, magányban, depresszióban és szorongásban, csak akkor még nem adtam neki nevet. Akkoriban nem lehetett olyan tudatosan tudni ezt, mint ma.  Aztán egyetemre mentem, de otthon éltem és egyre durvult a világ anyámmal. A lelki bántalmazástól (szavakkal ütlegelt rengeteget) egészen a fizikaiig is eljutott az anyám. Csoda, hogy a szobam sarkában rettegve nem ugrottam ki a 3.ról. Erős voltam. Mindvégig! (később egy pszichológus mondta, hogy csoda hogy nem kerültem kórházba)  Amikor diplomáztam, 24-5 évesen mentem először pszichológushoz, magamtól, (előtte már 22-3 évesen anyám megtudta, hogy az öngyilkosságot forgatom magamban, persze nem tőlem, mindegy, ott sírt-rítt  de nem tett semmit, csak folytatta azt velem amit elkezdett és én egyre csak zuhantam)  és  akkor még nem tudtam az anyámtól elvonatkoztatni, védtem, nem bírtam magamra figyelni. Mérhetetlen egyedül maradtam a szorongásaimmal, amik egyre durvultak. Lediplomáztam, azt hittem minden ok lesz, nem lett, anyám mellől generációsan töményben jött a szégyen, a szorongás, a sírás, néha elzárt a szobámba ha úgy adta kedve, én meg inkább elmentem a parkba írni otthonról, vagy a sötétben futni .. mindig eszméletlen egyedül, magányosan nem tartozva sehova, se a családomhoz, se sehova, se ehhez a kibaszott világhoz. Aztán teltek évek és egyre durvult minden. Ami eddig szorongás volt, pánikba váltott, ami kicsinek még elkerült, kezdett utolérni, a hasfájás, a gyomorremegés, a szúrkálás, a hasmenés. Buszoktól, utazástól, tömegtől, túl nyitott tértől de a túl zárttól is való félelem. Az első, amiről tudtam, hogy na ez pánikroham, koncerten jött, fények villogtak, emberek lökdöstek, ordított a zene, kirohantam, hideg volt, remegtem, lélegeztem, dobogott a szívem, kizuhantam a világból. Máig se bírom az emberek között, de már azóta lecsitultam. és a sok év alatt arra is fény derült, hogy hiperérzékeny vagyok és hát, az évek alatt a családi dolgok eléggé kicsináltak, főleg az anyai ág, anyám és nagyanyám része. Apám meg öcsém marad ahol van, nem izgatnak.

A második pszichológus kezdett komolyabban átlátni. Sokáig úgy nézett ki, totál kommunikációképtelen vagyok, egyre szarabbul, fél év után elküldött orvoshoz, hogy tudjon velem kezdeni. Kezdetben ellenkeztem. Tudni kell, hogy közben volt pár évem az alternatív körökben, reikis lettem, angyalokat érzékeltem, önkénteskedtem, tapasztaltam és szedtem minden gyógynövényes hülyeséget, volt mikor hármat este, Schüssler sót, minden hasonlót és semmit se hatott. Mindegy, évekig így, és még a pszichológusnak is kikötöttem, én gyógyszert NEM!  DE! Persze, ez lett a vége, de nem bánom, mert elkezdtem éveket kialudni, elkezdtem tényleg aludni, évekig azt se tudtam milyen ez .... ja mert persze otthon abban a töményen feszült szorongó szar mocsárban anyám közelében évekig nem aludtam. Sétára indultam hajnalban, zenét hallgattam és írtam hajnali lehetetlen időpontokban ... ja, írtam, miután leérettségiztem, magyar fakt. stb, elkezdtem írni, verseket, később meséket, mert hangot szerettem volna magamnak. Ma is, máig írásban van meg  jobban a hangom, a saját hangom. 

Szóval bejött antidepi és szorongásoldó, néha ide oda változtatták, egy ideje ugyanazokat , szedem, este ketilept, reggel scippa + Frontin. Persze máig megfulladok a dobozban (buszban) , vagy zárt térben, vagy épp a boltban állva a sorban jön rám a pánik. Néha sírógörcs, magzatpózban fekvő síró görcs-kupac, máskor a beleim élnek külön életet.

Kicsit félve jöttem ide is. Védeném magam. Elég sok minden felkavar. Legfőképp most volt az anyák napja is. Hm, amikor azt mondtam, a pszichológusnak, ez a 3. már, hogy elvesztettem az anyám, visszakérdezett : megvolt valaha? Ez a kérdés máig elszomorít de magamban ott a válasz. Azóta több helyütt nyíltam, meséltem, sokan kérdezték, szakemberek, anyámat kezelték e ... sok minden történt, de van egyetlen ember, egy pszichológus, az elsődleges az életemben, akiben BÍZOK. ÚGY, MINT SOHA SENKI MÁSBAN.

Legutóbb azon robbant ki belőlem a dühös ordító sírás, hogy ő, anyám vigyorogva és máig színjátszva tömne Xanax-szal is, mikor asszem, neki kellett volna akkoriban, hogy az idegét ne belém ölje, verbálisan és amúgy, hajtépés, karmolás, megalázás. Nos, én pedig gyakran ütöttem. Ma pedig csak mert egyszer egy alkalomra haza megyek, hirtelen érdekli mi van velem .... pedig tudom, hogy mélyre ásná a témát. A kapcsolataim megszakadtak velük, más meg, barátaim sose voltak, a fogalmat se ismerem, szóval, hogy is van IRL? Real life? Az szinte nem is érint. Ott engem csak a kutyám vár nap mint nap haza. Persze fél az ember a függőségtől, de se párom, mivel egy normális (nem csak párkapcsolatot) kapcsolatot nem bírok kialakítani. Senkivel. Régen még helyenként hittem, létezik barátság, talán néha megközelítettem, aztán később rádöbbentem, hogy akik az életemben forogtak, gyakran anya-pótlékok voltak korban is és nők. Ma pedig már tudom, ezt nem csinálhatom, pótlás már soha nem lesz, Az egyetemi 4 évem akár off-olhatjuk is, átmeneti. A végén, az 5.évben már egyedül maradtam a szorongásokkal, hogy ugorni akartam a hídról meg ilyenek, mikor a hídon kellett átjutnom a pszichológushoz. Akkor még nem szedtem gyógyszert ... zavart is voltam mint a nagyágyú. Remegtem.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Persze máig beszélgetek magamban József Attilával, írtam hozzá verset is, beszélgettem már Albert Györgyivel is magamban, elképzelem hogy valaki ül velem szemben a cukrászdában mikor iszom a cappuccinot, vagy épp ha meg vagyok zúgva, kimegyek a sínekhez, a magány nagy úr, de igazság szerint, talán akkor kezdett minden régen jól működő - spirituális emberekkel való kapcsolatom - szorongóba fordulni, amikor másfele kezdtem menni, pszichológus és gyógyszer és ez a kettős megy azóta is. Ennek persze ára volt: mindenki elfordult tőlem, mert sokaknak kudarcot jelentettem, már emaileket se írok, chat üzenetet se senkinek, nincs válasz, nincs reakció... ez átlag tapasztalatom. Nincs rám reakció.

Egy a lényeg: hogy magamat ne kezeljem KUDARCKÉNT

viszont jó ideje megvan az érzés:

CSAK LEBEGEK, LEBEGEK ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT. NINCS EGY KICSESZETT SZÓ AZ ÉLETEMBEN: MINT SZERETET, ÖLELÉS, IDŐ, BESZÉLGETÉS.

Munka van, az van, abból áll az élet és a kutyámból. Ők az igaziak számomra, a kutyák. Az emberekkel nehéz az ügylet.

Most ennyi. Olvasni kell, én így, még ez a legbiztonságosabb módja, hogy kilépjek, ne lebegjek tovább.

intro86