Harminchoz közelítő nőnemű lény vagyok. Mindig tudtam, hogy valami baj van velem, de csak nemrég jöttem rá, hogy mekkora. A beteges, de ártalmatlan rögeszméim és képzelgéseim értelmet adtak az életemnek, ezért a folyamatos szenvedés mellett valahogy mindig sikerült látszólag, ha a társadalom különceként is, de léteznem.

Amióta tisztában vagyok a bajommal, teljesen begubóztam, és eszem ágában sincs emberek közé menni. Sajnos sikerült úgy kialakítanom az életemet, hogy ezt meg is tudjam tenni. Már nem táncol senki a fejemen, hogy kezdjek magammal valamit, ami nem baj. Csak rossz volt az időzítés, mert a nagy szabadság kézenfogva jött a mélydepresszióval.

Annyira nem vészes a helyzet, tudok nagyon vidám is lenni, és ez még csak nem is ritka. A szélsőségességem miatt viszont semmilyen biztos pont nincs az életemben, és egyre kevesebb energiám van mindig mindent újrakezdeni. Nincs személyiségem, csak egy nagy katyvasz, amitől bármi kitelik. Szándékosan viszont sosem ártok senkinek, és a borderline-ra amúgy jellemző önsértés és manipulálás is kimaradt eddig a repertoárból. Sőt annak tudatában, hogy szinte bármire képes lennék, igyekszem is inkább semmit sem tenni, ezért a körülöttem lévő emberek általában csak egy extrém módon zárkózott fura lénynek látnak.

Ennek ellenére a felelőtlenségem miatt folyamatosan nehéz helyzetbe hozom magam. Körülbelül ez az egyetlen hajtóerőm. Ha nem lenne, akkor már talán nem is élnék, de az biztos, hogy sokkal rosszabb lenne a helyzet, mert a négy fal között az ember bajai nem tudnak mást, csak halmozódni.