Kedves Tagok ! 

Évi vagyok, 25 éves, Évek óta küzdök depresszíós tünetekkel, hangulatzavarral. Vannak átmeneti időszakok, akkor aránylag jól érzem magam, és vannak rossz napok,olykor hetek, akkor elzárkózom minden és mindenki elől, nem beszélgetek, sokszor még a párommal sem , pedig ő a legnagyobb támaszom. Ha valaki ő mindig és mindenkor itt van velem. Segit és meghallgat, támogat és szeret, És nekem csak ez számit!!

Sokszor csak aludnék, sírnék... Olyankor minden rossz, az életem, az emberek, én !!! Sokszor még egy mosoly is fáj, csak nézek ki a fejemből, és szánom az életem. Szánom magam,hogy hogy jutottam ide... hogy  lett abból az életerős vidám lányból ez a roncs ami most vagyok?

Minden napom egyforma, reggel munka, mű mosoly felfestve, délután haza... próbálom addigra összekapni magam, mert otthon nem akarom hogy párom mindig azt kérdezgesse mi a baj,sokszor veszek eröt magamon és teszek úgy mintha minden rendben lenne...Ö segítene, de nem tud... Vagyis tudna, egészségügyi dolgozó,nem idegen az ilyen neki...de még én nem vagyok kész rá. Jártam már pszichiáternél, de én nem tudtam nyitni felé...számomra egy pszichiáter idegen ember,így sajnos nem lettünk előrébb. Nekem ő a pszichiáterem. Csak félek hogy belefullad az én kinomba....Ki kivánná ezt a párjának,hogy mindig az ő nyügjét hallgassa. Pedig ha valaki, Ő alázatosan hallgatja!!! 

Elhatároztam hogy élni szeretnék, normális életet.Miattam,miatta,miattunk!! És remélem majd erőt is tudok meríteni lassan valahonnan, és magam is elég erős leszek hozzá.

🙂