Kényszerbeteg vagyok, kényszeres szorongó. Külföldön élek, két fiam van, a második most nemrég született. A szorongásaim témája és intenzitása periodusonként változik. Az eddigi legdurvább az első fiam születése után volt 4 éve, rettenetesen féltem egy olyan fejlődési rendellenességtől a babánál, amire van példa a családunkban. Állandóan vizsgálam és vizsgáltattam a kisbabát. Akkor pszichiátriára kerültem több hónapig babástul. Utána három évig különféle pszichotróp (szorongásgátló és antidepresszáns) gyógyszereket szedettek velem. Most is pszichiátriai kezelés alatt állok még, de a gyógyszeres kezelést visszautasítottam. Egyrészt a második terhesség miatt (még most szoptatok), másrészt mert nem vagyok híve a gyógyszerezésnek úgy általában. Az antidepresszánstól vagy 20 kilót híztam. Amúgy kényszerevő is vagyok és netfüggő. A repüléstől is rettegek, és az utóbbi időben a "terrorveszélytől" is (sajnos olyan környéken élek, ahol az utóbbi időben ez aktuális volt). A párkapcsolatomat megviselte ez a hosszas pszichés tortúra, és egzisztenciálisan sem állok túl jól. Eredetileg művészeti jellegű tevékenységet folytatok, itt nehezen találom meg a hivatásom. Nehéz a kisbabázás megint, félek, hogy kijönnek a félelmek, amik az első gyereknél, -már most is vizsgálom néha a babát, de ugyanazt nem tudom még egyszer végigcsinálni, most itt van a nagyfiú is, anya vagyok, felelőségem van. Sokat vagyok egyedül a gyerekekkel, a párom sokat dolgozik (a nagyobb mondjuk már ovis).

Nagyon fáradt vagyok és depresszív, várom a napok végét, majd a hétvégét, várom, hogy vége legyen a: ...minek is? "Egy nappal rövidebb lásd a fogság és egy nappal az élet is." Egyébként extrovertált személyiség vagyok, de amikor szarul vagyok, értelemszerűen eltünnek az emberek mellőlem. A magány, az izoláltság is felőröl.

Azért vannak szebb napok is, amikor világít a fény az alagút végén! 🙂