Zombiként bolyongok, kószálok a világban,
könnyek már nem folynak, létem a magányban,
elhervadt, elaszott virág, levél és gyümölcs,
bennem már úgy néz ki senki se üvölt,
magamra hagytál, nem vagyok jó neked,
nem érdemlem szavad se, se szereteted,
szemem a világ sötétkékjében villog,
a lélek koszos, bűnös, többé már nem csillog,
míg te utad jó kapcsolatokkal, családdal, barátokkal írod,
én már magamban ásom a mély sírom,
melyből egy nap kikelek és majd épp így bolyongok,
érzéstelen töröm szét a gömböt, átlátszó üveg-korongok,
mik az üveggömbömből kiszakadt élők,
a fejem tompa, bennem nincsenek már félők,
csak lélektelen aszott zombiként a világban,
könnyek már nem folynak, létem a magányban.
Szótlan hagysz, de tény nem érdemlem szavad,
oly nagy a csend, befele beszél ez az ajak,
számolj el magaddal, bár tudom neked van jobb dolgod is,
családod vagy társad, s vannak barátaid,
mit számítok én már, foszlott testű, aszott zombi,
ez valami torz már, már messze nem emberi,
és a fő, az ilyen pokolbéli gonoszt nem lehet szeretni.
A sírok felett szellemek kezdenek repkedni,
és talán … talán sose tudtam igazán szeretni.
ápr. 22 22.00
hétfő este a 4 nap lezárása, igaz, hogy alkoholmentesen – avagy minimálissal
Szerző:
