Miután Pestről haza jöttem, hát már jó késő este volt, épp fekvés előtt jól esett az online városi újságban olvasni, hogy – és ezt csak az én lelkem teszi hozzá – amíg én Pesten voltam az ismerőssel a kórházban, elbeszélgettünk, aztán meg próbáltam kikeveredni a X. kerületből, valaki idehaza megint levetette magát.
Teljesen … nem is tudom, felzaklatott – is – meg lettek különféle gondolatok, feltett kérdések stb, az emberi részéről – kilétét nem tudni, ez a rohadt híd, majdnem minden évben van valaki, aki oda megy utolsó útjára. Elég kemény, mert itt még csak nem is víz, nem a Duna van alatta, hanem … hát …. vízbe könnyebben ugranék, könnyebben hiszek abban, hogy túléli az ember, az víz …. de ez itt basszus, meg a híd alatt egy szál virág.
Viszont megint arra jöttem rá – nem kell feltétlen költőnek lennie senkinek – az üvegfal túloldalán levőkkel – csak tudjam. hogy nem természetes halál volt – főleg érzelmileg sokkal jobban megtalálom a hangot mint az élőkkel. Pest után tudtam aludni éjjel … most du. bár nem aludtam, depis, szótlan fekvés, nem sokkal jobb, éjjel meg a malmozás, bár munka mellett is sokat sírtam, de ez meg a szabi átka. A fekvés. Aztán persze csoda, hogy holtakkal beszélgetek. A lógus is aggódott, hogy olyan regénykarakterek, meg költők, akik …. olyanok állnak hozzám közel. Abnormális. Ez van. Ha élő nincs van holt 
Jó, nem jó vicc.
Egy újabb lélek az üvegfal túloldalán,
a szabadesésben ott rejlett a halál.
Nem volt már más, tán akkora volt a gondokkal a magány,
ki tudja, de mélyen érintett e messzi lélek-talány.
Vajon nem volt ott senki?
Ki tudott volna segíteni?
Tán nem lett volna megint minden késő,
ha figyelmes az emberi belső.
Ember, autósok bárki, közönyösen áthaladnak,
emberünk még utoljára talán nyújtja a kezét ; a hideg üvegfalaknak.
Vajon senki nem volt ott? – pergetem és kérdem mindig újra,
mélyen megérintett az ismeretlen lélek utolsó útja,
mert tudom, mi minden viheti a döntés végső kapujába,
ekkor már mindenki valahol kiszolgáltatott, kába.
Csak egy kéz kéne, pár finoman rezgő, óvatos szó,
ott lenni – tapasztalat – és tán megmenekül mi mulandó,
legyünk hát nagyobb figyelemmel, Emberek, ne hagyjuk magára, ki zaklatott, kétségbeesett, kába
zaklatottan egyre menne, zuhanna a fal túloldalára,
ki vagy te odaát, nem tudni, de azt hiszem értelek,
mélyen felkavar, de valahol talán érezlek.
Érezni, árnyékolni, figyelni, Emberek!
A világban oly sokan szenvednek.
Figyelni, látni, szeretni,
és tudni, milyen a szeretetre vágyni,
észrevenni a világban, hol, szükség van,
érezni, ott lenni, lágyan, hangtalan,
tudni, mikor mit valahogy ösztönösen, halkan szólni,
a másiknak az érzéseit véletlen se felróni,
érteni és érezni, látni a lelket.
S hogy vajon a halálba végül mi perget?
1 PERC NÉMA CSEND.
A HÍD ÚJABB LELKET HÍVOTT.
Az üvegfal túloldalán hallom, sír ott.
Hallom őt és tudja szerintem, hogy én a túloldalon,
vele leszek bármit tesz, szabadon szálljon, ugorjon,
érzem lelkét, nehéz igazán elfogadnom,
de értem, hiszen a híd engem is sokszor hívott az úton.
Figyeljünk jobban oda Emberek, van kinek a figyelem JUTALOM,
és talán ha tudja, bárki még várja ideát,
nem megy el teljesen, átkopog a falakon.
Szerző:
Nagyon szép vers, és nagyon igaz.
anno, 25 voltam, mikor először mentem egy lógushoz ( bár hozzárakom, akkor még anya függő voltam, még külön énem se volt, mármint nem tudtam magam elkülönítve beszélni ) , gyógyszernek közelébe se … remegve totál kiborulva futottam neki az államvizsga félévének, otthon hajtós légkör volt, az a fél óra benn egy szobában már egész ok volt, de át kellett menni ezen a nyüves hídon … emlékszem .. sokszor amikor olyan nagyon nagyon olyan állapotban voltam, belemeredtem a magasságba … de azért – néha felnéztem, magam mögé, figyel e valaki, egyáltalán észreveszi e bárki, hogy nem stimmelek …. de nem, pár ember előfordul, az autók meg csak áthajtanak …. ja, és még azon gondolkoztam, hogy vasárnap du. meg végképp ott jó időpont megtenni, vasárnap du. arra sokszor kb senki, ember, de autó is csak egy-kettő, nincs senki ….. senki ….SENKI. nem szeretem ezt a szót !!!!!!!!