Nem az a tiszta, hűvösen távoli forrásvíz, akit életed második felére terveztél, ó dehogy! Vagyok a maláriás, trópusi napsütés- arcodon a fájdalmas lázrózsa, vagyok szívedben a nyugtalanító, vörösbarna lüktetés. A tűzforrónál is forróbb, vagyok a LEGforróBB, a testet öltött superlativus.
Kedves Z betű!
Nálad felejtettem egy összeszakadt matracon a szívemből egy jókora darabot, és bennem is maradt egy kivakarhatatlan, különös, hússzínű szívszelet -valaki másnak a szíve-, aki hajlékony és könnyed, mint maga a Z. Drága kicsi Z betű, nekem még nagy szükségem lehet a szívemre, és tudom, hogy Neked is a sajátodra. Egy mód van rá, hogy visszacserélhessük a szíveinket: megint meg kell, hogy csókoljuk egymást! De Békakirályom, megválthatnak-e még minket az én földönfutó, mezítlábas, toprongyos csókjaim? Lehetsz-e még a Hercegem?
Hűbéresed,
az A betű
”Kedves A betű!
Veled kezdődik minden tulajdon. Szívről beszélni nem mennyei közös, a szívről beszélni egyéni és saját. Mint Z betű, mindenkire csak visszapillantok, előttem már felsorakozott mindenki, közöttük vezérükkel, Veled. A csókot tőlem kéred, a sor végén hátradőlő, majdnem el is tanyáló Z.-től? Apropó eltanyálás, N betű komolyan támogat abban, hogy ne tegyem, mert megzavarná identitását. Szóval rám gondolsz, vagy egy másik Z.-re? Mondjuk talán kisöcsémre, z-re? 😉 Szívemből bármikor kaphatsz, már vettél korábban is, nem mércézek, mindig jöhetsz, és vehetsz is belőlem. Szívet cserélni?
Nagy műtét.
Megpróbálhatjuk.
Ha ketten halunk, legalább übereljük a shakespeare-i R.-t, és J.-t.
S lesz sírunkra írva, hogy itt nyugszik AZ.”
Szerző:
Virág a csalánban
Anyátlan vadhajtás
Elrejtve a zöldbe,
Haragos csalán vesz
Mindenfelé körbe.
Hogy hallhatnám hangod?
Nem nyitod ki a szád!
Néma virágnak csak
Néma érti szavát.
Mint fényes kis gyertya
Fekete szobában,
Úgy válsz ki a sokból,
Virág a csalánban.
Azért vagy Te olyan
Közelíthetetlen,
Mert csalán vesz körül,
Csípése kegyetlen.
Ölelnélek bátran,
Szép hajad kócolnám,
De nem tudom, mit akarsz,
Egy szót se szólsz hozzám.
A világhoz se szólsz,
Csak mint a sír, hallgatsz.
Ha nem szakítanak ki,
A csalánban maradsz.
Ha kitépnek tőből
Vége életednek,
Kiszáradsz, elsorvadsz
És szemétre tesznek.
Fekete föld kéne,
Cserép átültetni.
Öntözni, ápolni,
érted sokat tenni.
De kinek van erre
Tengernyi ideje?
Jó, fekete földje,
cserepe és helye?
Ki bírja erővel,
Kedvvel, elszántsággal?
Törődik valaki
Ennyit egy virággal?