A terápia vége

Tavaly október óta jártam terápiára, azaz körülbelül 14 hónapja. Bár ez lett volna a legutolsó dolog amire fogadást kötök, tb alapon találtam egy remek pszichológust. Nagyon-nagyon szerencsés vagyok, hogy rátaláltam N-re, hozzá még akkor is elmennék, ha fizetni kéne érte. (És hát ki tudja, hogy mit hoz a jövő, könnyen kerülhetek ilyen helyzetbe.)

A terápia december elején véget ért, és végiggondoltam, hogy honnan indultam és hol tartok most. Úgy érzem, megéri összefoglalni, milyen változások történtek bennem tavaly október óta.

Először is, megszűnt az az érzés, amit én úgy fogalmaztam meg, hogy „be vagyok zárva a saját agyamba”. Ennek az érzésnek nagyon egyszerű oka volt: nem tudtam kivel megbeszélni a problémáimat, amik belülről egyre jobban feszítettek, és idővel belepörgettek olyan negatív gondolati spirálokba, amikből nem tudtam kijönni. Hónapok mentek el csak azzal, hogy szépen lassan megnyíltam N-nek, és végigmentünk mindenen, amit el akartam mondani. (Azokon is, amiket nagyon nehezen tudtam szavakba önteni.) Ez a nyomás úgy szűnt meg, hogy csak hosszú idő elteltével jöttem rá, hogy egy ideje már nem érzem ezt a kétségbeejtő, reménytelen, belülről szétfeszítő érzést.

Másodszor, elkezdtem megtanulni jobban vigyázni magamra. Ez még egy folyamatban lévő dolog, és mivel erősen összefügg az önismerettel, talán sose lesz vége. Kezdek ráébredni saját fontosságomra, értékeimre, és arra, hogy nem adogatom azokat csak úgy oda akárkinek, mert ha én nem vigyázok magamra, más sem fog vigyázni rám. A terápia hatása, hogy most már tudok egy határvonalat húzni a külvilág és magam közé, amivel – végre! – védem magamat. 

Saját megfogalmazásom szerint „dobálom le magamról a dolgokat”. Ezt azt jelenti, hogy már nem akarok mindig mindennek nekifeszülni és mindenbe belehalni, és nem akarok minden elvárásnak megfelelni. (Csak egy részének…) Lazán akarom csinálni a dolgokat, amennyire lehet. Nem vállalni többet annál, mint amennyit egyébként kell. Nem akarok állandóan idegeskedni. Na jó, ez a rész még erősen fejlesztésre szorul… de már így is jobb a helyzet, mint akár csak fél éve. Nem akarok mindenen előre parázni, észre akarom venni (és időnként észre is veszem már) hogy a gondok akkor is megoldódnak, ha én nem őszülök bele a kétségbeesésbe.

Sűrűn érnek mostanában felismerések is, saját magammal kapcsolatban. Jobban értem a motivációmat, hogy mit miért csinálok úgy, ahogyan. Egy fontos dolog: rájöttem, hogy mennyire sokat szorongok, és ez mennyi mindenben befolyásolja az életemet, amiről fogalmam sem volt. Saját magamat szidtam és bántalmaztam szóban a szorongás miatt, és évekig nem jöttem rá, hogy mi történik velem, csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel. A szorongás mértéke is csökkent, bár pms előtt és leterheltebb időszakokban még mindig baromi erős tud lenni. De nem bántom már magam a szorongás miatt, hanem látom azt, hogy régebben sem velem volt a baj, hanem azzal, hogy nem volt mellettem senki azokban az években, amikor nagyon kellett volna. Emberileg sem, meg pszichológiailag sem. 

Egyébként ez, hogy „velem valami nem stimmel” annyira velem élt, hogy gyakorlatilag nem beszéltem magamról és a gondolataimról senkinek. Ha véletlenül mégis beszéltem, nem kaptam pozitív visszajelzéseket, úgyhogy ezzel hamar felhagytam.  A családomnak is változnia kellett velem együtt, és becsületükre legyen mondva, ma már sokkal empatikusabban állnak hozzám, mint eddig.

Azt eddig is tudtam, hogy ha semmi másban nem, a reakcióimban bízhatok (azaz abban, ahogy reagálok egy helyzetre), de nagyjából úgy tudtam, mint ahogy az ember elfogadja helyesnek a másodfokú egyenlet megoldóképletét. Nos, most már érzem is, hogy bízhatom magamban, mert jól reagálok. 

Azért még bőven vannak javításra váró dolgok bennem. Például tegnap rájöttem, hogy bár sokkal-sokkal kevesebbszer borul ki nálam a bili (esek kétségbe, kezdek el sírni), de van valami, amivel egy pillanat alatt ki lehet rántani a talajt a lábam alól, és ez az, ha úgy érzem, teljesen magamra hagynak. Főleg a munkahelyemen fordul ez elő. Gondolom, így még nem állok teljesen biztosan a magam lábán. 

Lehetnék még mindig nyíltabb, még mindig nagyon-nagyon sok mindent nyomok el magamban csak azért, hogy látszólag minden rendben legyen, és hogy ne konfrontálódjak másokkal. Emiatt aztán sokszor nem könnyű beszélni egy aktuális lelkiállapotról, mert annyira elnyomom, hogy magam sem tudom, mit érzek. Meg kell engednem magamnak azt, hogy őszintén reagáljak egy helyzetre, ne pedig úgy, ahogy elvárják (vagy ahogyan képzelem, hogy elvárják), és ezt nekem tanulni kell. 

Továbbra is foglalkoznom kell magammal, mert van még egy megoldandó gond, ez pedig a testsúlyom, ami túl sok. Erről sajnos már nem beszélgettünk a terápia alatt (pedig milyen jó lett volna!), de annyi önismeretre közben szert tettem, hogy magamtól is látom: ez a probléma egész eddigi életemen keresztül elkísért, és ha csak egy újabb fogyókúrával akarom megoldani a dolgot, akkor továbbra is kísérni fog. Ezt így még sosem mondtam ki vagy írtam le, de talán épp ezért kell megtenni: az ételhez való viszonyulásom egészségtelen, mert mindent azzal akarok pótolni. És ha fogytam is (mert hát fogytam én már 50 kilót is), akkor az sosem magam miatt volt. A külvilág miatt volt, hogy szeressenek és elismerjenek. Most magam miatt kellene fogyni, és meglepő módon így nehezebb magam rászánni.

Ja igen, nagyon fontos: nincsenek már szuicid gondolataim. Nem akartam éppen felvágni az ereimet, de a terápia megkezdése előtt naponta többször tervezgettem, hogy meddig kell még élni, pontosabban meddig muszáj még élni, és mi a legjobb módja a befejezésnek… most pedig terveim vannak a jövőmre nézve. Nem biztos, hogy a legjobb tervek, de legalább vannak, és ez nagy szó.

Még sok apró változást sorolhatnék fel, de hogy túl hosszúra ne eresszem ezt a bejegyzést: ez itt most egy szakasz vége. Már most nagyon hiányzik N. empatikus, megértő társasága. Pótolhatatlan (vagy legalábbis annak tűnik) egy olyan ember figyelme, akinek sosem kellett magyarázkodnom, ha rosszul éreztem magam valami miatt, ugyanis értette, hogy mi történik bennem. Fantasztikus (szak)ember, csak hálával tartozom neki. 

Hogy hogyan tovább…. nem tudom. Körvonalazódnak további segítségkérések, de az időbeosztásom még egy jó fél évig elég szoros lesz. Addig is, amennyire lehet, élvezem az életemet, hálás vagyok a pozitívumokért, és igyekszem együtt élni saját magammal.