Valami nincs rendben… hétfő óta nyomaszt és húz lassan lefelé…
A szakadék szélén állok. Körbenézek… mögöttem erdő, előttem mélység. A sűrűből értem ki ide. Egész héten gyalogoltam a fák között, csak kóvályogtam az ösvénytelen úton. Ahogy haladtam, minden egyre szürkébb és hűvösebb lett. A fák egyre kopárabbak, a madarak csicsergését egyre kevésbé lehetett hallani. Megpillantva a szakadékot, tudtam hová érkeztem. A szokásos hely… mindig itt kötök ki. És most itt állok. Egész közel értem a peremhez. Elég egy pöccintés és zuhanok. Hmm… kíváncsi vagyok, most éppen mi fog lelökni és vajon mikor. Jó lenne minél előbb túl lenni rajta. Bár a zuhanás mindig ijesztő, a földet érés mindig fáj, de túl szoktam élni. Mindig túlélem. És utána végre vége… egy kis időre nincs erdő, nincs hideg, nincs szakadék, csak csönd és nyugalom. De most a szakadék szélén állva, várom az elkerülhetetlent…
Szerző:
Én ilyenkor kellemes emlékeket potyogtatok el, és azok mentén sikerül visszafelé valamennyire kijutnom a szakadék közeléből.
Vagy érted menjek, és vigyek csokis jégkrémet? 🙂