Már több mint egy éve fórumozok egy nagyobb fórumon. Ezalatt az egy év alatt számtalan ember küldött nekem levelet, ami lehetőséget adott, hogy sok embert megismerhessek. Voltak nagyon értelmes, segítőkész, kedves emberek, ugyanakkor volt „szerencsém” báránybőrbe bújt farkasokhoz is.
Sok dolgot nem érthetek a világban. És már nem is fogok megérteni sok mindent. Az egyik ilyen dolog az, hogy mi visz rá egy embert arra, hogy egy másik emberi élőlényt megbántson, szándékosan tönkretegyen, minden előzetes nézeteltérés nélkül!
Hogyan képesek egyesek így bánni olyanokkal, akik soha sem akartak nekik rosszat?
Nekem olyan farkassal is volt dolgom, aki többször mart belém és nem futott el az első harapás után. Most is kaptam ilyet.
Az a baj, hogy a fórumon a legmélyebb érzéseimet adom ki magamból, ezért mindenki számára egyértelművé válnak a gyenge pontjaim (értéktelenség, senkinek sem kellek, nem vagyok szerethető) és így férkőznek a közelembe, és amikor leeresztem a pajzsot belém csapják a kardjukat.
Létezik, hogy vannak olyan emberek akik mások szenvedéséből, megbántásából nyerik az erejüket?
Ha lehetett volna egy kérésem a mindenhatótól, az az lett volna, hogy soha ne találjanak meg az ilyen emberek.
Szerző:
szia.. erről az jutott eszembe mikor a suliban a nagymenők verik a „lúzereket”…. nekik sincs normális indokuk, csak ütnek…..sajna sztem ők ebben lelik örömüket…ettől boldogok…és igen, talán még az erejük is ebből van….
bár nekem nincs azzal problémám, hogy kellek e valakinek, mert már nem érdekel…elfogadtam magam valamennyire, így elvagyok….de teljesen megértem a szitut….láttam már valakit feladni, végül mégis sikerült neki és most családja van…de ennek az ellenkezőjét is…senkire sem lehet ráeröltetni azt, amit úgysem hisz el…..te is akkor hinnéd el, hogy van másképp is, ha megtapasztalnád, de látom sajnos csak a negatív oldala jutott neked eddig….
aranyos kép. szeretem a macskákat. még ha nagyok is!
megtapasztalni valószínűleg már nem fogom, de ha 40 éves koromig élnék, akkor sem tapasztalnám.
Szia Bello. Teljesen értem és átérzem amiről írsz. Engem is mindig bántottak suliban, pedig azt hiszem én soha senkinek nem okoztam fájdalmat, legalábbis szándékosan nem. Az egész suli engem piszkált, volt hogy székekkel rontottak nekem, egyik pillanatban, ok nélkül. Én meg végigszenvedtem jópár évet így a suliban. Soha nem voltam valami trendi csaj, mint a többiek, gondolom ez volt a „probléma”. De amugy máig nem tudom, miért volt nekik ez „jó” hogy engem totálisan kikészítettek és szenvedésre itéltek. Aztán jött a szakközép suli, ott meghúztam magam, okulva az előző évek történéseiből, nem nagyon beszéltem senkivel, amiből az lett, hogy engem sem keresett senki, magányos voltam, de legalább nem bántottak. Koleszos voltam, és volt két szobatársam. Ők kedvesek voltak, legalábbis annak tűntek. Aztán egyik nap nagyon rosszul lettem. Majdnem meghaltam, és kiderült, drogot kevertek a kajámba, hogy megöljenek. Persze senki nem hitt nekem. Máig nem tudom mit vétettem, és ki ellen. De tény hogy meg akartak ölni, végleg kiiktatni az élet nevű „csodából”…. és már immáron 10 éve gyógyszereken élek, azóta a nap óta, hogy majdnem meghaltam – ugyanis skizofréniát diagnosztizáltak nálam – holott csak a drogoktól lettem olyan szarul, és borult meg az elmém. Átszenvedtem az életemet, és még nincs vége. Soha nem fogadtak el….. a neten valamennyire azt mutatják, „szeretnek”, de nem tudom… ezek után nagyon bizalmatlan vagyok mindenkivel. Úgy érzem a szeretetük csak egy „képnek” szól, aminek nem tudok megfelelni. Nem ismer senki. Nem ismerik az életemet… ja és pluszban, csak akkor vagyok jó, ha nem panaszkodok, hanem vidám és kiegyensúlyozott vagyok (amit megértek, de fáj mégis). Szóval nincs helyem a világban. Nem lehetek önmagam…. nem fogadnak el….. és nem bízom, hiszem senkiben. És senki nem akar segíteni őszintén, mert ha akarna akkor érdekelné én hogyan látom, gondolom a dolgokat, és elfogadná egy részét. De mindenki csak önmagára figyel, vagy ha kicsit rám is, az sem valódi…… nem értenek meg, nem érzik át mit érzek, nincsenek igazi barátaim, néha reménykedem hogy vannak neten, de találkozni sem merek velük, mert nem akarok illúzióromboló lenni. Tudom hogy nem fogadnának el, vagy ha igen az nem lenne valódi. Tudom mit élsz át. De azért, remélem ez valamikor megváltozik és minden jó lesz….. a Remény hal meg utoljára…. én ezzel vigasztalom magam. Ne add fel!
„Létezik, hogy vannak olyan emberek akik mások szenvedéséből, megbántásából nyerik az erejüket?”
Igen létezik! Jómagam két ilyen embert is ismerek, az anyám és az apám. Mindketten energiavámpírok, és csak akkor boldogok ha a körülöttük lévő embereket( a saját gyerekeiket!) kikészítették lelkileg, testileg, idegileg.
Szerencsére már 20 éve nem élek egy városban velük, de a mai napig miattuk járok terápiára, és egy mániás depressziót is „összeszedtem” mellettük.
Szia
Hajlando lennel aldozni havi otszaz forintot arra a celra , hogy ismet legyen segito szakember itt a buran hetente ketszer ?