Újabb gusztustalan nap, és egy újabb szabály. Nem veszek részt többet SOHA olyan összejövetelen ahol kilencvenöt százalékban számomra ismeretlen, vagy közömbös, vagy pláne antipatikus emberek gyűlnek össze magas koncentrációban! Nem és nem! Elegem volt ebből! Nem akarok idétlen poénokon erőltetetten nevetni, nem akarok úgy tenni mintha egy ilyen elviselhetetlen, pusztító közegben egyáltalán jelen tudnék lenni szellemileg akár csak egy szájba csűrt másodpercre is! A drága időmet és a még annál is drágább mentális tartalékaimat nem pazarlom ingerlő figurákra, felszínes, egyhangú karakterekre, és főleg nem állok közepesen szar színésznek, hogy részese lehessek egy vontatott, tartalmilag minősíthetetlenül gyenge előadásnak. Befejeztem, esküszöm! Úgy alakult, hogy ez az amúgy is kritikán és minden létező szinten aluli péntek délután lett, lehetett az utolsó csepp a pohárban. „Céges” összejövetel volt, amin nem akartam részt venni, anyám mószerolt, hogy azért mégis csak nem árt. Nem persze, jelen pillanatban csak annyira van elegem az emberekből, hogy könnyen meglehet, hogy további egy évre magamra zárom azt a kibaszott kriptaajtót. Abszolút megérte! A „céges” megnevezés egyébként sokszorosan idézőjelben értendő. Nincsen itt semmilyen cég, magánvállalkozók vannak, akik egy ponton összefonódnak. Egyébként egyedül dolgozom, vagy esetleg egy-két családtaggal kollaborálva, a ma délután megjelent emberekhez semmi közöm, tényleg semmi. Bonyolult, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem dolgozunk együtt, SOHA! Tehát nem ismerem őket, és rohadtul nem is érdekelnek, és nem is kell, hogy érdekeljenek különösebben, ez a lényeg! Csak hát ugye a kapcsolatépítés… Leszarom! Ha csak nem az életem múlik rajta, többet ilyen nem lesz! Sikerült úgy lebombázniuk az idegrendszeremet, hogy úgy érzem magam mintha az egykori Lipót kertjében lődörögnék leszedálva. Az egyetlen enyhítő körülmény az egyik csávókának a fiatal, szende, és láthatólag meglehetősen visszahúzódó barátnője volt. Ő nálam lényegesen jobban ismerte az egybegyűlteket, ennek ellenére nyilvánvalóan egyszerre érezte rém unalmasnak, fárasztónak és visszataszítónak azt ami zajlott. Én meg, hát legszívesebben egész este őt bámultam volna. Veszélyesen cuki volt, és én mindig kikészülök az ilyen libáktól. Bemásztam volna a combjai közé, de az ehhez hasonló gondolatokon is csak felhúzom magam most már. Itt firkálok ugyanis ilyen marhaságokat közben ezer lucskos völgyet megjárhattam volna már, és néha még csak megerőltetnem sem kellett volna magamat. Micsoda egy idegesítő alak vagyok, bassza meg! Mindig az kell ami nincs! Ha egyszer sok pénzem lesz létre hozom az SZSZSZSZ-t, avagy a Szende Szukák Szexuális Szolgáltató Zrt.-t. Komoly piaci rést vélek felfedezni, de más réseknek se híre, se hamva.
A héten Tindereztem is, na nem azért, hogy legalább résre nyitható legyen a varázskabin ajtaja amibe beszorultam (haha), hanem azért mert a tököm tele van már ezzel a kietlen pusztasággal, a sok megfeneklett de valamilyen számomra oly nehezen dekódolható oknál fogva irritálóan ambiciózus családapával és családanyával akiket magam körül látok. Kell egy másféle hang ebbe a monoton kórusba, még mielőtt kilehelem a lelkemet. De nincs már türelmem játszmázni, pöcsörészni. Minden körülmény adott ahhoz, hogy felrúgjak minden egyre inkább fölöslegesnek tűnő társadalmi regulát, és ajtóstól rontsak a házba! Ugyanakkor legtöbbször lendület sincs ami vinne valamerre, de ha meg mégis akkor a kivitelezés részleteiben elveszek! Úgy szeretnék a lehető legegyszerűbb lenni! Ha például legovárat akarok építeni a szomszéd Rózsikával akkor azon nyomban felkerekedni, és becsöngetni hozzá, aztán az éppen kellő hosszúságú hatásszünetet mellőzve rákezdeni: „Kezzicsókolom, építsünk legovárat, mit tetszik szólni?”. Persze minden esély meg van rá, hogy Rózsikának nincs túl sok kedve ilyesmihez, de hát ki nem szarja le a Rózsikát, őszintén? Itt most rólam van szó, meg a legováramról! Hát az a minimum, hogy azt a szabad szemmel többnyire alig észrevehető igényemet ami időnként még keletkezik legalább kommunikálhassam, és kommunikáljam is! Miért is ne tehetném? Nincs indokom a tétlenségre, egészen addig persze míg egyszer valaki el nem ereszt egy rapid segélykérő telefont, és nem jelennek meg az ajtómban frusztrált fiatalemberek kezükben egy éppen a méretemre szabott kényszerzubbonnyal, például. Akkor tudni fogom, hogy ez rossz ötlet volt, most csak sejtem, és sejtésekkel ritkán elégszem meg. Persze ha sikerülne is nagyjából teljesen meghibbannom, a lázadás hallatlan örömén kívül más öröm a legpozitívabb előrejelzések szerint sem nagyon érne. Rózsika például biztosan rám baszná az ajtót, a legovár meg várna az idejére továbbra is. De ugyanakkor sosem lehet tudni, hiszen semmit sem lehet tudni. Egyébként a tavalyi bulika B.-vel is elég irreális volt a gondolat szintjén. Péntek délután félöt körül írtam neki, hogy nem ér e rá péntek este, ebben huszonévesen még nincs semmi extra, harminc fölött viszont már extrém őrültségnek számít! Persze mivel velem általában nehézkesebb összefutni mint magával az amerikai elnökkel, ezért meglepődött, de mondtam neki, hogy ez van, és ő piszkosul örült neki, hogy nem valami más. Szóval ennyike, ahogy a tinik mondják. Nyitottnak kéne lenni, döbbenetes, hogy ezt nekem, az én múltammal tanulnom kell, sőt, kőbe vésnem, hogy egyáltalán ne feledkezzek meg teljesen róla! Persze jelen állás szerint az is csoda, ha fakultatíve elhagyom a lakást az elkövetkezendő bő jó néhány hónapban…
Szerző:
Mindig elolvaslak, jól írsz. Csak időnként felkúrod a (női) agyamat, most megint. „Vállalati buli” alaptémában teljesen igazad van. De nem ok arra, hogy ne hagyd el azt a – ha jól értem – szüleiddel közös kecót.
Meg hát mindig idősebbnek gondoltalak, amíg rá nem néztem, hány éves vagy. Ez a kiábrándultság ráér még vagy tíz év múlva.
Mindig elolvaslak, jól írsz. Csak időnként felkúrod a (női) agyamat, most megint. „Vállalati buli” alaptémában teljesen igazad van. De nem ok arra, hogy ne hagyd el azt a – ha jól értem – szüleiddel közös kecót.
Meg hát mindig idősebbnek gondoltalak, amíg rá nem néztem, hány éves vagy. Ez a kiábrándultság ráér még vagy tíz év múlva.
most abszolút nem értelek. úgy érted, hogy még egy ilyen „buli” is jobb mint otthon? vagy? csak anyámmal közös egyébként. ez nem kiábrándultság, hanem düh. húbazmeg de mérges vagyok. tényleg borzasztó volt, na. de nem számítottam jobbra. miért gondoltál idősebbnek? mindig mindenki idősebbnek gondol. konkrétan tizenkilenc évesen az írásaim alapján egy akkori virtuális közösségben azt hitték, hogy negyvenes vagyok (halál komoly!)!!!!
Nekem sosem tűntél negyvenesnek, sőt meg kell, hogy mondjam, úgy igazán kiábrándultnak sem. Úgy érzem, mindkettőhöz túl sok hiszti maradt még benned. A „hiszti”-t nem sértésből írom, egyszerűen ez az egyik legtalálóbb szó (szerintem) összefoglalásul arra a jelenségre, mikor az ember majd megfullad a tehetetlenség keltette dühtől, de közben azt is szeretné, ha egy kicsit mindenki csak rá figyelne, egy kicsit csak vele törődne, csak őt putyulgatná stb. Nem szégyellnivaló, egyszerűen csak rávilágít a kiszolgáltatottságodra és az általános szeretetlenségérzetedre. (Én is hisztis vagyok.)
A céges karácsonyi (és egyéb) bulikat egyébként én sem bírtam soha. Én az említett emberekkel napi szinten együtt dolgoztam, és így se gondoltam, hogy ismerem őket, vagy ha éppenséggel sikerült is megismernem őket, korántsem volt mind szimpatikus. Mai napig nem tudom eldönteni, melyik az álságosabb: mikor kötelezően meg kell ajándékoznod azt az embert, aki pl. fél éve megpróbált téged kirúgatni, mert egyszerűen nem tetszett neki a pofád, és ajándékozás közben még rá is kell mosolyogni (a karácsony elsimítja az ellentéteket, hah!), vagy pl. az a családi karácsonyozás, mikor már hússzor összeveszett mindenki mindenkivel, hogy hol van az a kibaszott égősor, hogy miért törtél el már megint egy kibaszott gömbdíszt, hogy fellógassuk-e a fára a kibaszott szaloncukrot, vagy csak kúrjuk be a fa alá, meg egyáltalán miért így kellett a fát behozni, nézd, teleszórtál minden szart a tűlevéllel, mikor reggel porszívóztam, te meg miért vagy olyan hülye, hogy reggel porszívóztál, mikor tudtad, hogy ma még behozom a fát – szóval hogy mindezek után csillagszórót gyújtani, és elénekeltetni a gyerekekkel a Csendes éjt… Nagyon ritka, hogy az ünnepek min. két fő között jól süljenek el.
Én a céges karácsonyozást általában úgy kezdtem, hogy megittam két-három pálinkát, fél üveg bort, és aztán még ittam minden egyébből is, aminek az üvege csak felbukkant (általában meg se nézve, hogy az üvegben mi van, csak töltve belőle egy nagy adagot). Így sikerült eljutnom kb. másfél óra alatt egy olyan állapotba, hogy a végére már meg is öleltem egyes embereket, és közöltem velük, hogy mennyire NAGYON szeretem őket, aztán még egy órával később kimentem a mosdóba, és már elő se jöttem, mert a buli második felét úgy nagyjából szünet nélkül végigokádtam. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy ott is legyen az ember, de el is lehessen ezt viselni. (Az utolsó alkalmaknál már nem erőlködtem. Addigra már nyilvánvaló volt, hogy kölcsönösen utáljuk egymás pofáját, úgyhogy nem éreztem magamat rosszarcnak a gondolattól, hogy be se tegyem a lábamat az ilyen bulikra.)
Nem, nem a vállalati buli jobb az otthonlétnél. De nem ok arra, hogy sehova se menjél!
Nekem akkor is érettebbnek tűnnek az írásaid a korodnál.
Nekem sosem tűntél negyvenesnek, sőt meg kell, hogy mondjam, úgy igazán kiábrándultnak sem. Úgy érzem, mindkettőhöz túl sok hiszti maradt még benned. A „hiszti”-t nem sértésből írom, egyszerűen ez az egyik legtalálóbb szó (szerintem) összefoglalásul arra a jelenségre, mikor az ember majd megfullad a tehetetlenség keltette dühtől, de közben azt is szeretné, ha egy kicsit mindenki csak rá figyelne, egy kicsit csak vele törődne, csak őt putyulgatná stb. Nem szégyellnivaló, egyszerűen csak rávilágít a kiszolgáltatottságodra és az általános szeretetlenségérzetedre. (Én is hisztis vagyok.)
hallelujah! azért akár a firkálmányaimat és rinyálásaimat nézem, akár a konkrét érzéseimet veszem górcső alá, mindegyikben találok nem kevés univerzális kiábrándultságot, de kétségtelenül a legerősebb motívum minden értelemben és mindenütt az elmúlt években a tehetetlenség érzése, amire én nem ezt a szót használom, mert van a helyzetre nézvést sokkal találóbb, ez a KONTROLVESZTETTSÉG! jórészt erről szól minden beláthatatlan ideje, hogy legkevésbé sincs hatalmam igazán a folyamatok, és saját magam felett sem, ami több mint kétségbeejtő. és igen, ebből fakad a totális kiszolgáltatottság, de valami olyan mértékű, hogy néha őszintén csodálkozom rajta, hogy ezt még teljes megbuggyanás nélkül átvészeltem eddig. abszurd, de az segít elviselni ezt a helyzetet, hogy tisztában vagyok vele, hogy valójában elég kevés dologgal vagyok vagy lennék vigasztalható, hiszen a határtalan szabadságon, a végtelenített hedonista tempón kívül más soha sem tudott boldoggá tenni. ergo alig akad olyan dolog ami a helyzetemben, és ebben a korban számomra elérhető lenne még, és amitől jobban érezném magam. tehát mi marad? a tárgytalan és idegesítő toporzékolás! ami a törődést illeti, az nem ilyen egyszerű. így is sokkal több törődést vagy figyelmet kapok mint amennyivel még tudnék mit kezdeni. nem kell bárkinek a figyelme, az meg főleg nem kell, hogy pátyolgassanak. voltam ennél is kiszolgáltatottabb helyzetben, amikor látogatni kellett, és rohadtul bűntudatom volt, és rohadtul szarul éreztem magam, hogy bárkinek is ilyen okból kell figyelnie rám. nem szeretek teher lenni, és ezt kiválóan el is tudom kerülni, például úgy, hogy soha senkinek nem jelzem, hogy valami konkrét nyűgöm van, esetleg bajban vagyok. inkább megdöglök mint, hogy valakinek miattam rossz napja legyen. az egyik barátom apja mozgássérült lett egy motorbaleset miatt. rohadtul nehezen viseli és kikéri magának ha valaki emiatt sajnálkozik, vagy segíteni akar neki. valahogy én is így vagyok ezzel. egyrészt, másrészt meg elég baj, hogy az én életem ilyen szar, nem kívánom senki másét sem tönkretenni. ettől még persze figyelemre vágyok, de nem azt akarom, hogy csak azért figyeljenek rám mert nekem ilyen szar, komolyabb kötődésre van szükségem a részvétnél. ettől függetlenül persze azt sem szeretném, hogy mások egyáltalán ne vegyenek tudomást arról ami van, mert ez meg a másik véglet… a szeretetlenség meg szintén olyan, hogy aligha lehet rajta segíteni. again, mi marad? a toporzékolás! hurrá!
Én a céges karácsonyozást általában úgy kezdtem, hogy megittam két-három pálinkát, fél üveg bort, és aztán még ittam minden egyébből is, aminek az üvege csak felbukkant (általában meg se nézve, hogy az üvegben mi van, csak töltve belőle egy nagy adagot). Így sikerült eljutnom kb. másfél óra alatt egy olyan állapotba, hogy a végére már meg is öleltem egyes embereket, és közöltem velük, hogy mennyire NAGYON szeretem őket, aztán még egy órával később kimentem a mosdóba, és már elő se jöttem, mert a buli második felét úgy nagyjából szünet nélkül végigokádtam. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy ott is legyen az ember, de el is lehessen ezt viselni. (Az utolsó alkalmaknál már nem erőlködtem. Addigra már nyilvánvaló volt, hogy kölcsönösen utáljuk egymás pofáját, úgyhogy nem éreztem magamat rosszarcnak a gondolattól, hogy be se tegyem a lábamat az ilyen bulikra.)
nem túl kifinomult de jó taktika, más kérdés, hogy én már nem iszom, vagy csak egy évben egyszer, lehetőleg akkor sem annyit, hogy ölelgetni támadjon kedvem bárkit is.
„komolyabb kötődésre van szükségem” – mégis, ezt kivel képzeled? Mert ezzel a szemlélettel nővel ugyan nem lesz. Amíg csak a díszt látod bennük a pina körül…
Nem, nem a vállalati buli jobb az otthonlétnél. De nem ok arra, hogy sehova se menjél!
ez igaz, legalábbis önmagában nem ok. van ezer más okom is rá, az a probléma. évek óta nem szokott semmi jó kisülni abból ha én elhagyom a lakást, egy-egy ilyen hárdkór visszataszító élmény csak rátesz az amúgy is negatív hangulatra egy jó nagy darab lapáttal.
Nekem akkor is érettebbnek tűnnek az írásaid a korodnál.
ezt is szokták mondani, meg azt, hogy az irreálisan sok keserűség meg a világvége hangulat, és a nyűglődéseim jellege olyan érzést kelt mintha egy nyugdíjas otthonban lamentálnék az elillant életem felett. és szerintem tényleg.
hallelujah! azért akár a firkálmányaimat és rinyálásaimat nézem, akár a konkrét érzéseimet veszem górcső alá, mindegyikben találok nem kevés univerzális kiábrándultságot, de kétségtelenül a legerősebb motívum minden értelemben és mindenütt az elmúlt években a tehetetlenség érzése, amire én nem ezt a szót használom, mert van a helyzetre nézvést sokkal találóbb, ez a KONTROLVESZTETTSÉG! jórészt erről szól minden beláthatatlan ideje, hogy legkevésbé sincs hatalmam igazán a folyamatok, és saját magam felett sem, ami több mint kétségbeejtő. és igen, ebből fakad a totális kiszolgáltatottság, de valami olyan mértékű, hogy néha őszintén csodálkozom rajta, hogy ezt még teljes megbuggyanás nélkül átvészeltem eddig. abszurd, de az segít elviselni ezt a helyzetet, hogy tisztában vagyok vele, hogy valójában elég kevés dologgal vagyok vagy lennék vigasztalható, hiszen a határtalan szabadságon, a végtelenített hedonista tempón kívül más soha sem tudott boldoggá tenni. ergo alig akad olyan dolog ami a helyzetemben, és ebben a korban számomra elérhető lenne még, és amitől jobban érezném magam. tehát mi marad? a tárgytalan és idegesítő toporzékolás! ami a törődést illeti, az nem ilyen egyszerű. így is sokkal több törődést vagy figyelmet kapok mint amennyivel még tudnék mit kezdeni. nem kell bárkinek a figyelme, az meg főleg nem kell, hogy pátyolgassanak. voltam ennél is kiszolgáltatottabb helyzetben, amikor látogatni kellett, és rohadtul bűntudatom volt, és rohadtul szarul éreztem magam, hogy bárkinek is ilyen okból kell figyelnie rám. nem szeretek teher lenni, és ezt kiválóan el is tudom kerülni, például úgy, hogy soha senkinek nem jelzem, hogy valami konkrét nyűgöm van, esetleg bajban vagyok. inkább megdöglök mint, hogy valakinek miattam rossz napja legyen. az egyik barátom apja mozgássérült lett egy motorbaleset miatt. rohadtul nehezen viseli és kikéri magának ha valaki emiatt sajnálkozik, vagy segíteni akar neki. valahogy én is így vagyok ezzel. egyrészt, másrészt meg elég baj, hogy az én életem ilyen szar, nem kívánom senki másét sem tönkretenni. ettől még persze figyelemre vágyok, de nem azt akarom, hogy csak azért figyeljenek rám mert nekem ilyen szar, komolyabb kötődésre van szükségem a részvétnél. ettől függetlenül persze azt sem szeretném, hogy mások egyáltalán ne vegyenek tudomást arról ami van, mert ez meg a másik véglet… a szeretetlenség meg szintén olyan, hogy aligha lehet rajta segíteni. again, mi marad? a toporzékolás! hurrá!
Persze, várható volt, hogy amit mondok, nem lesz teljesen pontos. Amit leírtam, az csak egy benyomás. Olvasom a blogjaidat, de azon kívül sajnos nem nagyon ismerlek, így csak elnagyolt képem lehetett rólad. Persze elnagyolt képem van arról is, akiről úgy gondolom, hogy ismerem, valószínűleg csak egy hajszállal lehet az is pontosabb.
Nem a kifinomultság volt a cél, csak az, hogy gyorsan hasson. Másrészt olyan társaságban voltam, ahol mindenki más is ivott, csak ők pl. élvezetből. Gondoltam, így nem lesz annyira feltűnő, hogy mennyire feszengek, és hogy erre még taktikám is van.
Persze, valószínűleg hülyeség volt az egész, mert a céges bulin kívül annyira nem voltam képes, hogy velük megebédeljek. Egy villát nem tudtam megtartani, annyira szorongtam (remegett a kezem).
„komolyabb kötődésre van szükségem” – mégis, ezt kivel képzeled? Mert ezzel a szemlélettel nővel ugyan nem lesz. Amíg csak a díszt látod bennük a pina körül…
bárkivel és senkivel. szellemi kielégülésről beszélünk, esetleg bizonyos értelemben vett sorsközösségről és hasonlókról, véletlenül sem párkapcsolatról. arra én szerintem helyből alkalmatlan vagyok, de ha alapvetően mégsem, akkor az teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy jelen pillanatban igen. na nem azért mert a nőkben csak a „díszt látom a pina körül”, mert ennél semmi sincs távolabb a valóságtól. persze vannak nők akik csak ezért érdekesek, de szerintem még csak ebben sincs semmi ördögtől való sem. egyébként mindig is voltak és most is vannak lány barátaim, abba persze most ne menjünk bele, hogy ezek a kapcsolatok momentán milyen állapotban vannak, de azért megéltek több mint tíz évet, és nagyon klappolt minden. bosszantó, hogy valakit szexuálisan izgatónak találok, és esetleg csak úgy? szerintem ez elég természetes. én egy baromi érzékeny fickó vagyok, de igen még én is így működöm. megesik, hogy meglátok egy lányt, és szívesen levetkőztetném, ez ennyire sokkoló? persze a feltételes mód indokolt, mert valamiféle kapocs mindenféleképpen szükséges ahhoz, hogy valakihez akár csak ilyen értelemben is közel kerüljek. na de az, hogy végigméregetek valakit, és izgatónak találom, probléma, vagy felháborító?
A végigméregetés megalázó. Az persze természetes, hogy kell némi kémia az affinitáshoz.
A végigméregetés megalázó.
Szerintem ez attól függ, hogy ki csinálja.
Mindenképp azt fejezi ki, hogy tárgynk néz.
Én is mértem már végig embereket, nőket is és férfiakat is, és egyiket se néztem tárgynak.
A végigméregetés megalázó. Az persze természetes, hogy kell némi kémia az affinitáshoz.
megértem, hogy ha te így érzed, vagy, hogy sok nő így érzi, de ugyanakkor egyrészt egészen konkrétan tudom, hogy a nők egy másik, valószínűleg szintén jelentős halmaza nem, másrészt én mint a „végigméregetést” elkövető illető, egyáltalán nem találok benne semmi rosszat, embertelennek vagy ilyesminek végképp nem gondolom, sőt ami azt illeti éppen ellenkezőleg. vagy nem tudom, lehet, hogy ez a kifejezés zavar be („végigméregetés”), és te valami célzott „ragadozószerű” magatartást értesz alatta. megnézem a másik embert, ennyi és nem több. és igen ha tetszik ahogy fel van öltözve, kellemes a megjelenése, másrészt hallatlanul cuki, harmadrészt szoknyában van és jobbra-balra csavargatja a combjait zavarában, akkor bizony elkalandoznak a gondolataim, de szerintem ha nem így lenne, akkor kéne sürgősen egy orvost felkeresnem, mert az volna beteges. és azért is lepődtem meg kicsit mert ahányszor én hallottam nőket beszélgetni halálosan nyíltan arról, hogy egy adott fickónak milyen stramm a feneke, vagy, hogy… inkább nem is mondom tovább… szóval rengeteg ilyennek voltam fültanúja. a két kis tündéri nőnemű barátommal folytatott nyílt beszélgetések szexualitás témában szintén arról győztek meg, hogy a nők jelentős része bizony ugyanúgy megnézi a fickókat, és akár fantáziál mint ahogyan a pasik. persze lehet, hogy van aki nem, de, hogy kirívó lenne egy nő részéről a hasonló viselkedés azt nem hiszem, sőt az ellenkezőjét gondolom a tapasztalataim alapján. és a félreértések elkerülése végett nem ribancokkal voltam körülvéve. szóval van ilyen is, és ez szerintem tök oké, a világ legtermészetesebb dolga, mint ahogyan az is persze, ha valaki másképp van ezzel.
Persze, a nők is nézegetnek, de nem méregetnek. A mustrálást nem bírom, az tényleg olyan, mintha árucikk lenne az ember. Egyébként a lányok partnerei még nem szóltak rád, hogy ne bámuld a nőjüket?
Én nem csak nézegetek, mégsem kezelem tárgyként a másikat.
De olyan érzést kelt(het) a másikban.
Persze, a nők is nézegetnek, de nem méregetnek. A mustrálást nem bírom, az tényleg olyan, mintha árucikk lenne az ember. Egyébként a lányok partnerei még nem szóltak rád, hogy ne bámuld a nőjüket?
nem akarok úgy tenni mintha nem érteném amit mondasz, hiszen mint már remélhetőleg nyilvánvalóvá is tettem, értem! de azért azt megjegyezném, hogy én még egyetlen árucikkre sem izgultam fel… nem fordult még elő, hogy egy hajszárító, egy díszes cigarettatartó, vagy egy gusztusosan csomagolt evőeszközkészlet látványának hatására mondjuk erekcióm lett volna. a szexuális vonzalom vagy kíváncsiság éppen annyira emberi dolog mint az együttérzés, a szerelem, vagy bármi hasonló, nem hiszem, hogy szégyelni kéne, esetleg undorodni kéne tőle, vagy divatos szakkifejezéssel: elhatárolódni.
Egyébként a lányok partnerei még nem szóltak rád, hogy ne bámuld a nőjüket?
nem, mivel nem szokásom nullahuszonnégyben ezt az elfoglaltságot űzni. az elmúlt öt évben biztosan tegnap fordult elő ilyen először.
Leküzdeni a kíváncsiságot… De rég megtanultam!
Leküzdeni a kíváncsiságot… De rég megtanultam!
nem biztos, hogy jól tetted! attől halad előre a világ, mondjuk igaz, hogy néha hátra is… jó, persze, a tegnap esti stírölésemtől biztosan nem kövéredett a GDP, ez kétségtelen!
Nem szexuális árucikkek sem a nők, sem a férfiak! Bámulni vannak tárgyak: videók, újságok…
Nem szexuális árucikkek sem a nők, sem a férfiak! Bámulni vannak tárgyak: videók, újságok…
nem fogsz tudni meggyőzni és ezt szerintem te is tudod, másrészt nincs is rá szükség. bámulni egyelőre még nem bűn, és nem is lealacsonyító. hogy te annak érzed azt megértettem, viszont nem vagyok benne biztos, hogy elfogadtad, hogy nem minden nő van ezzel ugyanúgy ahogyan te, márpedig a helyzet mégiscsak ez. sajnálom ha téged ez zavar, és hogy, meg vagy róla győződve, hogy ez valami gusztustalan, dehumanizáló dolog, én tudom az ellenkezőjét, úgy értem a saját esetemben, de nyilván én sem foglak téged meggyőzni. ez van. így jártunk.
Na, ebben igazad van!
Persze, van olyan nő, aki élvezi, hogy ő a húsárubolt. Látens kurva.
Na, ebben igazad van!
Persze, van olyan nő, aki élvezi, hogy ő a húsárubolt. Látens kurva.
azért ez nem ilyen egyszerű! persze egy jórészük valószínűleg tényleg a „bugyuta barbibaba” kategóriából kerül ki, de vannak olyanok is akik nem. ha már itt vagyunk a netes sárgaházban, vannak önbizalomhiányosok, testképzavarosok ésatöbbi. meg vannak méltánytalanul elhanyagolt negyvenesek is, akik baromira örülnek neki ha valaki észreveszi őket! a nők jelentős része baromira hiú, bár már lehet, hogy ez is erős kijelentésnek számít manapság, de nem mondom az ellenkezőjét ha nem azt látom. az, hogy kinek a hiúságába mi fér bele, változó.
A hiúsággal egyetértek. Viszont: akkor nem hittem el, de apámnak igaza volt, hogy a nők nem a férfiaknak öltözködnek-sminkelnek stb., hanem egymásnak. Mármint hogy egymással versengenek, l’art pour l’art.
A hiúsággal egyetértek. Viszont: akkor nem hittem el, de apámnak igaza volt, hogy a nők nem a férfiaknak öltözködnek-sminkelnek stb., hanem egymásnak. Mármint hogy egymással versengenek, l’art pour l’art.
igen, ez szerintem minden nőre igaz egy bizonyos fokig, legalábbis a tapasztalataim, látottak, hallottak alapján. de ugyanezek alapján abban is biztos vagyok, hogy nem mindegyikük csak ezért teszi, sőt, elég sokan nem. de, hogy mindegyikük ezért is teszi, na az is több mint gyanús!
Na, legalább részben egyetértünk. Persze, létezik a „basszatokmármeg”-szerelés is.
Na, legalább részben egyetértünk. Persze, létezik a „basszatokmármeg”-szerelés is.
igen, létezik, bár ilyet én még csak ismeretlen nőkön láttam utcán vagy tömegközlekedésen. eszembe jutott a felejthetetlen picsanadrágos latin tini az áprilisi szülinapi buliból. az összes (többnyire házas vagy már nyakig egy párkapcsolatban botorkáló) fickónak feltűnt. és a lányok reakciója, hahh! „na jó, próbáljon felvenni egy ilyet harminc évesen!” még csak nem is a fickókra voltak kiakadva! haha! annyira érzékletes volt, mint egy szájbarágós oktatófilm! nem gonoszkodni akarok, de tényleg vicces volt, na!
Ez is igaz, de itt látszik, hogy nálam nem stimmel valami, mert én a fickóra akadok ki! Egyszer a buszon ült egy pár, látszott, hogy nem kétnapos kapcsolat. Aztán elvonult egy miniszoknyás lány (nem mondom, tényleg vonzotta a szemet). A srác meg megbámulta. A csaján látszott, hogy észrevette és nem épp boldog. Na, én a helyében felpattanok, és leszállok a következő megállónál. Na, elmeséltem ezt egy nőnek, aki azt mondta, hogy ezzel a szemlélettel nem is csoda, ha nincs senkim…
Ez is igaz, de itt látszik, hogy nálam nem stimmel valami, mert én a fickóra akadok ki! Egyszer a buszon ült egy pár, látszott, hogy nem kétnapos kapcsolat. Aztán elvonult egy miniszoknyás lány (nem mondom, tényleg vonzotta a szemet). A srác meg megbámulta. A csaján látszott, hogy észrevette és nem épp boldog. Na, én a helyében felpattanok, és leszállok a következő megállónál. Na, elmeséltem ezt egy nőnek, aki azt mondta, hogy ezzel a szemlélettel nem is csoda, ha nincs senkim…
na most kapaszkodj meg (!), szerintem teljesen normális ezen kiakadni. persze nem véletlenül mondta azt a barátnőd amit, mert célszerűnek biztos nem célszerű, de ugyanakkor ez a normális reakció szerintem. és ez nem pasi agy meg a női agy kérdése, úgy gondolom. amiről tudom, hogy annak akit szeretek rosszul esik, azt igyekszem nem csinálni. persze az én borderes érzékenységemnek meglehetősen sok minden sok, de azt gondolom, hogy ez nem erről szól. egyszerűen tisztelet, meg a másikra való odafigyelés kérdése, és ennyi az abszolút minimum ami egy párkapcsolatban elvárható lenne. szóval ez a viselkedés szerintem senkinek sem kéne, hogy elfogadható legyen. persze nem kell „vakságot fogadni”, ahogy mondani szokták, de legalább ne toljuk a másiknak a képébe azt, hogy másra csorgatjuk a nyálunkat, főleg ha tudjuk, hogy neki ez szarul esik.
Azt hiszem, a barátnőm is túlérzékenységre célzott. Na, ha ez alapvetően borderes, akkor nem igazán tudom elképzelni, hogy a border a korral „kihuny”. Anyám 83 éves, és minden kritikát (akár a véleményével szemben) a saját személye elleni támadásnak él meg.