Falak közt él.Ha kimegy a szabadba, emberek közé a láthatatlan fal akkor is körül veszi. Próbálta lerombolni, dühösen verte a falakat de még csak repedés sem keletkezet a masszív börtönén amit talán maga épített. A falak ott vannak mindenhol, az ereiben a fejében a múltban és jelenben. Senkit nem engednek be és ő sem mehet sehová. A fájdalom és a magány ott kiabálnak a fejében, elviselhetetlenül kínozzák.
Szeretné elmondani valakinek, bárkinek de próbálkozásai eddig kudarcba fulladtak. ,,Szedd össze magad , nekem erre nincs szükségem, menj orvoshoz ,, volt a válasz valahányszor kibukott a száján mit érez. Ezért elhallgatott.Senkit nem érdekel gondolta és elfojtott mindent de érezte hamarosan megbolondul. Összeomlott. Kereste a kiútat ebből a rémálomból.
Gyorsan, igen a pirulás üvegek majd segítenek. Mennyi is? 100 , ez a legutóbb két hétre ütötte ki de a végső megoldást nem hozta meg,Nem baj, talán most sikerül. Akkor már nem bánthat senki, és nem lesznek falak.
Szerző:
Nem kiút, nem megoldás, és még az sem biztos, hogy nem lesznek falak… De sajnos sokszor azokat a falakat mi magunk építjük, és aztán a fogságukba kerülünk.
Nem beszélve arról, hogy a kísérletezés olyan rosszul is elsülhet, hogy utána még rosszabb állapotban vagy kénytelen folytatni az egészet.
Kleó, van megoldás? Ő eddig hiába kereste, már felhagyott az üvegcse szorongatásával, de így talán még rosszabb. Semmije sincs és senkije, még önmaga előtt is egy senki… Csak a falak és a dobozok , ez Ő.
„még önmaga előtt is egy senki” – ezen kellene dolgozni… mert NEM az! Nem senki.
Mennyire érzem az egészet, atyaég !
A falak ott vannak, az élet, a sok szar, a társadalom, a fájdalom, a múlt, a jelen, egyszerűen beépítjük magunkat téglákkal … fáj belül, kegyetlen és már önmagunkhoz se tudunk szeretettel hozzáérni. Remeg belül minden és csak véget vetnénk ennek, mert túl mély, túl magányos, túl fájó, túl elzárt és hiába kell menni ki minden nap, a falak mindig ott vannak. Számomra az emberek között ezerszeresen.
– Megint lebegek – mondtam a lógusnak. – Mi történt megint? – Semmi csak épp megfelelő az időjárás a lebegéshez. – mondom, nevetgélek, feszült vagyok. – de lehet több is mint szimplán az időjárás … a hét … tudja, túl sok volt. Elfojtó mechanizmus. Ő rég tudja. Ezzel élek túl. Lebegek. Csütörtökönként jön a megborulás. Ülök csendben a varrott bagolyra nézve tudva csak hozzá szólhatok, szánalmas és sírok, szétszaggat a magány, de a falaim stabilan állnak, Csak önmagam előtt sírom el magam. Milyen óriási dolog lenne egyszer a lógus előtt, pedig előtte mindig omladoznak a falak, elég mélyre omlanak néha. Előtte a halál se tabu, hogy milyen más lenne kórházba kerülni … akkor legalább figyelnének rám … de a falaimmal az se tenne sokat. Hogy hogyan jutni be? Nem kell ehhez kés, penge ilyesmi, semmi durva, elég a gyógyszer – gondoltam anno. Lenne egy kis gyomormosás.. és ennyi. Ennyi? Vágyok én gyomormosásra? Egy üvegnyi Frontin ? Nem jó választás. Megölni nem öl meg senkit, max kioffol, max majd kimossák az ember gyomrát és egy ideig benn tartják … és addig talán fontossá válik. Addig talán figyelnek rá és látható lesz. Talán minden jobb lesz ….. vagy rosszabb? Bár, tény, ha off, akkor nem bánthat senki, nincsenek, ezért szeretek ALUDNI, az olyan mint egy kisebb halál. Aztán kelek és lebegek tovább, állítólag azért mert túlságosan fájna.
,, ezért szeretek ALUDNI ,, én is, de utálok felkelni. És nagyon nehéz elaludni. Olyankor a legsötétebbek a gondolatok. A képzelgés , valóság mezsgyéje annyira vékony, hogy nem igazán tudom szétválasztani őket. 18 éves korom óta 9 ,, felhívásom,, volt, az utolsó előtti mentőkkel és tűzoltókkal végződőtt, nem mertek levinni hordányon a mentősök féltek hogy kómába kerülök. Egy hét kórház egy hét idegosztály lett a vége.Még egyszer megkerestem a rivotrilos üvegcséimet, aztán rájöttem nem segít rajtam az sem. Marad az élet. És várom a vége főcímet.
Kleo , hosszú évtizedek alatt súlykolták bele, mennyire jelentéktelen, ártalmas lény. Már ott is árnyékot lát, ahol fény sincs.