Mr. Jones vagyok, felépülő alkoholista. 3 éve, 10 hónapja és 22 napja nem fogyasztottam alkoholt.
Megszámolni sem tudnám, hogy hányszor mutatkoztam be így…
Jól „eltűntem”. Nem volt szándékos. Nemrégiben valahogy feljöttek bennem emlékek és visszataláltam ide az oldalra. Újra elolvastam a blogbejegyzéseimet és ez meghökkentő élmény volt… Valahogy igencsak megérintett. Minden egyes leírt szóban, minden gondolatban érződik a kilátástalanság, az elkeseredettség, a szenvedés, a fájdalom, a szégyenérzet (is megjelenik néhány helyen). Ugyanakkor ott van bennük a tenni akarás vágya, egy szermentes élet vágya: reményteljes bizakodással.
Jelentem: beigazolódott minden, amit csak sejtettem. 🙂 El tudtam indulni a felépülés útján. Ebben nagyon nagy segítséget kaptam Debrecenben, ahova már részben önszántamból vonultam be 2015. június 5-én. Kilencen kezdtük a terápiát, ami négy hónapig tartott. Olyan időszak volt ez, ami örökre az emlékezetembe vésődött. Kezdetben igen nehéz volt… Naplót is írtam odabent, amibe nemrégiben szintén bele-beleolvastam. Egy dolog bizonyos: mindvégig hittem abban, hogy sikerülni fog. Fantasztikus segítőim voltak, akiknek roppant mód hálás vagyok azért, amiért terelgettek és energiát fektettek abba, hogy most ott tarthatok ahol tartok. Olyan önismereti utazáson vettem részt, ami egyszeri és megismételhetetlen. Abban a formában ahogyan történt: egészen bizonyosan. Hamar eljutottam odáig, hogy bevallhattam önmagamnak is és a körülöttem lévőknek is, hogy bizony: alkoholista vagyok. 13 év szerhasználat volt akkor mögöttem, amit akkor el kellett kezdenem lezárni. Arra is rögvest rájöttem: 1) egyedül nem sikerülhet, 2) hinnem kell saját magamban 3) fel kell tennem a kezem és rendezni az életem összes rendezetlen területét.
Fény derült ama tényre, hogy az utolsó időkben a mániát és a depresszív szakaszokat az alkohol okozta. Az antidepresszánsról és a nyugtatóról legalább annyira kemény volt lejönni, mint a piáról… Voltak nagyon hullámzó időszakok, szorongásaim, még álmatlan éjjeleim is. Utólag látom csak: ezek mind kellettek ahhoz, hogy lerázhassam magamról a láncaimat, amelyeket persze én magam raktam a kezeimre. Senki más nem felelős ezért. Ezt már akkor beláttam. Október végére négyen maradtunk, amikor búcsút inthettünk a terápiás közösségnek, benne a segítőinkkel. Nem mindenki „bírta ki”, nem mindenki tudta elviselni a kötöttségeket, vagy csak szimplán megszegte a szabályokat. Számos olvasata volt ennek. Én kitartóan hittem az erőmben, meg a Felsőbb Erőmben.
2015 tavaszán már majdnem az utcára kerültem… Szinte már semmim nem volt, ráadásul adósságaim is voltak, sokaktól elfordultam, senki sem értette mi történik velem.
Hol tartok most? Szép lassan rendeztem a kintlévőségeimet. Újra albérletben lakok, immár lassan két éve. Ugyancsak két éve lesz, hogy stabil állásban dolgozom, ráadásul olyan munkát végzek, amiben otthon érzem magam – persze tudom, hogy nem innen fogok nyugdíjba menni. 😉 Nemrég még elő is léptettek vezetői pozícióba.
Tavaly szeptemberben szemműtétem volt: újra tökéletesen látok, immár szemüveg nélkül. Februárban pedig megvettem életem első autóját. 🙂
Vannak új barátaim, akikkel felhőtlenül jól érzem magam.
Kapcsolat? Hát ez bonyolult történet… Erről majd a következő bejegyzésemben.
Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki nyomon követte 4 éve az írásaimat és szorított értem!
Szerző:
