A megfagyott szavak
Valami furcsa üresség, távol az égen úszó szavak,
valami furcsa távolodás, egymásba nem fonódott sokféle gondolat,
valami távoli lebegés, messzi magány,
lebeg, lebeg, egyre csak és semmi nem fáj,
emberek, szavak, beszélnek, távolról hallod,
minden olyan távoli, messziről zajlott,
hangok, oly távoli, szavak, már nem élnek,
megfagyva hullanak szét és koppannak a kocka szélének,
míg te ott benn a kocka közepén ülsz, minden oly távoli,
szavaid fagyottan zuhognak rád, már nem tudsz álmodni,
néha csak csukod a szemed és odaát fura, rövid mondatokká lesznek,
a jégcsapokat faragod, szilánkjai peregnek,
okoznak rajtad kisebb-nagyobb sebeket,
de te már nem hallod szavaid és lelkedet,
mert minden olyan messzi, rettegsz beszélni,
újra kezdesz hangoktól és szavaktól félni,
és ordít, ott ordít benned a némaság,
ha tehetnéd, törnéd az üvegfalú kockát át,
de fala túl vastag és a szavak már fel nem olvadnak,
mondatokba többé nem ragadnak,
csak küzdesz, és elterít egy végtelen fáradtság,
és szavaid, érzéseid körülötted lebegnek a szobán át.
…..
és ő, miután a némaság megnyílt, biztató, mélyen megértő barna szemeivel rád nézett és így szólt: Túlélő maga!
– kinek fájó némasága mögött ott rejlik minden félő és ki nem mondott szava –
Szerző:
Ilyenkor áll elő az az érdekes helyzet, hogy egy külső olvasó érzi, én meg nem. Voltak már a verseim szépek, szomorúak, megrendítőek, mélyek, én meg csak lestem mint a borjú arra a bizonyos kapura.
Én csak leírtam … az hogy így bizonyos érzéseket kiváltok az olvasóból, az nekem is új, újra és újra.
Ha telefonon rögziteném a verseim hanganyagban, felmondva, egyszer már megtettem, az is csak szenvtelen, érzéstelen robot hang volt. Nem igazán vagyok tisztában, mi van, csak leírom.