Tragédiáknak annyi megjelenése létezik. Hány és hány cudarnál cudarabb látvány, mennyi bénító kivetülése a rossznak, hiábavaló érkezésnek, maradásnak, korai exitnek. Köpcös ponyvával érdemes takarni a takargatnivalót – ne lássa inkább senki! Híradások persze vannak, példaként moziban borzonghat és érezhet együtt aki ilyesmit áhít. Korról korra így kerülgetjük itt mindnyájan a falakra kúszni igyekvő, jókora hevülettel vemhes árnyékokat. Tudni róluk egy merő kétségbeesés, sötétjükben elheverni: őrültség. Tagadni ugyanakkor fanatizmus, hogy a létezésnek megannyi fanyar koktélja, és a pult előtt rendre dús sorok kígyóznak. Egzotikus díszállatai ők a földnek; hatalmas vitrinek mögül néznek vissza ránk. Ha fejünk épp nem vált egyéb irányba, kutatói attitűddel siklik rajtuk tekintetünk. Néha csodáljuk zagyván tekergő furcsa színeiket, ám jól tudjuk: közösködni velük felelőtlenség volna. Így aztán mint afféle távoli, tapinthatatlan tudományos felfedezést, egyszerre kívánjuk és féljük is őket. Minden idők legnagyobb költője, Bús Frédi egy helyütt így ír róluk, helyesebben önmagáról vall a következőképpen:
„Kinek láttán tükre elfintorog,
vágyhat ölbe, csudára, kegyre, kéjre,
miriád kuncogó delfintorok
taszajtja csupáncsak egyre mélyre.
Világ gúnyát magán hordja,
ám mindhiába – hideglelős mégis;
rossz sorsán hiába gányolna,
rongálja jelen, jövendő meg ősrég is.
Száján még gazdag nyögése,
s ő szétterül nyúlós siralma hosszán,
majd tüzelten szökell föl és le –
alkonyát verő kis albatroszszárny.”
Ezek lennének hát ők? Kalimpáló albatroszalkatrészek? Ki tudja, és főleg ki érti? A dolognak persze rengeteg megközelítése létezik, olyasféle mely titkaikat egészében ismertté teszi előttünk, aligha. Számos kutatócsoport foglalkozott elemzésükkel, igyekezvén mélyéből feltárni maró boldogtalanságuk legfőbb indokait – hogy a viselkedésükön éktelenkedő ormótlan csomó kibontására végre sor kerülhessen –, kevés sikerrel. Saját elmondásuk mire leginkább alapozhatunk, azonban dolgunkat megnehezíti szokatlan modorú és jelentős hangerejű vernyákolásuk; melyből nem ritkán arra vagyunk hajlamosak következtetni, hogy alanyaink bizonyos jellegű rokonságot ápolnak a lakástüzekben érintett helységekben rekedt házimacskák családjával (Felis silvestris domusignis catus). Ez persze csak feltételezés, és mint ilyen: nem komolyan vehető. Az általuk hátrahagyott írásos anyagok pedig – ha szabad ilyen megállapítást tenni – még hangzó áradatuknál is zavarosabbak némileg. Vizsgáljuk meg például a méltán hírhedt költő, Bús Frédi egy másik írását:
„Az embernek útja önmagára vall,
jár bár arra, vagy errefelé,
és ha úszik árral mint kába hal,
nincs mi alóla felmentené.
Nézhet a fess csillagokra kérdőn,
választ az ég nem rejteget;
találhat bár rést ezer facér nőn,
de soha tört szívének rejteket.
És ríjon akár sorsával perelve,
legyen zabos vagy mélabús,
ringatja sejtek drága kegyelme –
veleje híján is él a hús.”
Számtalan kérdés fölmerül e remekbeszabott sorokat olvasva, helyezzünk most figyelmünk központjába ezek közül egyet! Azt gondolhatnánk, hogy a szerzőnek központi szerve eredetileg porcelánból volt, ám ő azt nagy ügyetlenkedésében elejtette, mely ennek hatására egész egyszerűen összetörött; és valljuk be, egy darabjaira hullott porcelándísz nem sok hullámot zavar, ezért aztán érthető igyekezete, hogy dugdosására keres módot és helyet. Igen ám, de orvosi vizsgálatok nem igazolták a feltevést, miszerint a boldogtalanok szíve porcelánból készült volna. Ami azt illeti éppen ellenkezőleg, jelentős mennyiségű hiteles boncolási jegyzőkönyv áll rendelkezésünkre, melyek kivétel nélkül azt bizonyítják, hogy e fura faj szíve lényegében a mi szívünkével megegyező anyagból lett megformálva. Oly sok esztendő eltelte alatt sem találtunk értékelhető magyarázatot erre a megnyilvánulásra, meglehet, időnket nem kímélve eredtünk a rejtély nyomába. Nem csoda tehát ha óvatosan közelítünk a témához, máig sem tudhatjuk pontosan mivel van dolgunk. Végezetül – fokozva a misztikum hatását – vessünk néhány pillantást Frédi egyik öregkori versére, melyben a következőket írja:
„Úgy voltam én e husi csillagon
akár szüzek csecsén a bimbó,
semmibe úgy kellett ringanom,
nem volt ajak, ajkamat tapintó.
Szítt habár a nap, sok déli órán,
és strázsáltam időnként peckesen,
hogy ne féltem volna bitófám
nem volt létemnek oly perce sem.
Tekintetem egyre sehova lesett,
tengtem holmi jelképes apanázson,
nem ért szerencse, se baleset,
mi megesett csak zord apadásom.”
Elcsodálkozunk, igaz? Mily poklok mélységéből előbugyborgó gigászi förtelem! Ha hányásra gerjednénk, ne érezzük zavarban magunkat – mi sem természetesebb! Ne tegyünk úgy mintha e bivaly bánat nem váltaná ki hirtelenjében erős ellenszenvünket! Szellőztessük ki fejünket, görbítsük jól bevált mosolyra szánkat, és ne hagyjuk, hogy napunkra árnyékot vetítsenek ők, akik mérgező anyagként hányva e föld szívébe lebzselnek körülöttünk, bőrükön hordozva létük elviselhetetlen testszagát.
(Írta: Víg Emil)
Szerző:
