A költözés
Az 1. osztály befejezése előtt, szüleim közölték velem, hogy Budapestre fogunk költözni, ott fogom kezdeni a 2. osztályt, egy új iskolában. Nagyon meglepő volt számomra, hogy az osztályom búcsúelőadással készült az utolsó napomon, és mindenki rajzolt nekem, írt nekem egy közös naplóba búcsúzóul, amit nap végén oda is adtak. Nem tudtam, hogy ennyire szeretnek, és fontos vagyok nekik. Sokan sírtak is, amikor búcsúzkodtunk. Ez egy meghatározó élmény a mai napig, mert akkor szembesültem először azzal, hogy nem úgy látom és érzékelem a dolgokat, mint mások. Nem bízom az emberekben és a szeretetükben. Nem tudom elképzelni, hogy szerethető vagyok.
Természetesen, még aznap elvitt vidékre anyám a nagyszüleimhez ezután a sokkos élmény után, emlékszem a kocsiban sírtam, össze voltam zavarodva, féltem a változástól, a költözéstől. Sok volt ez így egyszerre, és jó lett volna pár napot otthon tölteni, hogy feldolgozhassam a történteket. A lakásunktól, a szobámtól sem tudtam annyira elbúcsúzni, jó lett volna ott lenni a pakolásnál, a költözésnél, hogy felfogjam, mi történik. Én is részese tudjak lenni. Ehelyett megint egy magányos, félelemmel teli, elhagyatott nyarat töltöttem nagyszüleimnél, és azon a nyáron a költözés miatt még kevesebbet volt ott anyám látogatni. Halvány emlékeim vannak arról, hogy eljött értem a szülinapom környékén júliusban, kocsival utaztunk Budapestre megnézni az új lakást. Apám is ott volt, kaptam egy mesekönyvet, amit az üres 2 szobás lakásba adtak oda. Semmi bútor nem volt benne, de még a dobozok sem voltak ott, azt mondták itt fogunk lakni, a suli is közel lesz. Nagyon furcsa élmény volt, mert amikor megérkeztünk, megéreztem valami zavart köztük. Valami más volt, az eddigi feszült légkör átváltozott egy közömbös légkörré köztük. Nem éreztem jól magam velük, éreztem, hogy valami nincsen rendben, de nem mondtak semmit.
Aznap vissza is vitt anyám a nagyszüleimhez, augusztus eleje felé jött újra értem, amikor elmondta, hogy egyedül kettesben fogunk lakni, mert apámmal szakítottak. Igazából ezt akkor nem is nagyon fogtam fel, nem értettem, hogy ez mit jelent, de legbelül éreztem egy megkönnyebbülést, azt éreztem, hogy lehet, most anyám több időt fog velem tölteni, és jó lesz kettesben. Kiválaszthattam a szobám színét, ami a kedvenc színem miatt lila lett. A Keresztapám festette ki nekem. Választhattam új ágyat és íróasztalt is. Egy pici, egy és fél szobás lakásba költözött anyám, közel a sulihoz. Jól éreztem magam benne, elképzeltem, hogy kettesben lakunk ott, és a feszültség érzése is kezdett alább hagyni bennem, amit mindig éreztem, ha apám is velünk volt. Ezen a nyáron sem beszéltem és találkoztam apámmal azon kívül, hogy megnéztük azt a közös lakást nyár elején. Csak egy éjszakát töltöttem az új helyen, aztán anyám visszavitt vidékre.
Ezután augusztus utolsó pár napján jött újra értem anyám, amikor elmondta, hogy mégsem a lila színű szobámban fogok élni, mert mégis apámmal fogunk lakni. Nagyon összezavarodtam, és anyámon is újra éreztem azt a feszültséget, amit akkor éreztem, amikor apámmal voltunk. Eltűnt az a hangulat, az a könnyedség belőle, amit a lila szobás lakásban éreztem, azon az egy napon. Nem magyarázta meg, hogy miért, sírtam az elveszített szobám miatt, az elveszített lehetőség miatt, hogy mi ketten, picit nyugodtabban, érzelmileg biztonságosabban éljünk. Felnőtt koromban természetesen rákérdeztem erre az időszakra, hogy mi volt ez az állandó variálás azon a nyáron, azt mondta, Ő már akkor el akart költözni apámtól, ki is vette a lila szobás lakást. Viszont apám felajánlotta neki, hogy azt az összeget, amit a külön élésre költene, Ő odaadja neki a saját fizetéséből. Arra költi, amire csak akarja, ha újra összeköltözik vele. Anyám persze a pénzt választotta. Önmaga és a lánya helyett. Így abba a lakásba költöztünk, amit apám vett ki, és újra az Ő szabályai szerint kellett élnünk.
Az új lakásban egy sokkal kisebb szobám volt, és sokkal messzebb is volt a sulitól, más hangulata volt az egésznek, így hogy apám is velünk volt. Újra elkezdtem érezni az állandó feszültséget köztük, a gyomrom sokszor volt újra görcsben, az étvágyam is egyre kevesebb lett, és aludni sem bírtam. Össze voltam zavarodva, nem láttam azt anyámon, hogy örül annak, hogy újra együtt vagyunk, mint egy „család”, nem értettem, hogy akkor miért nem maradtunk kettesben. Mind ezek mellett pedig egyre közeledett az újév az új iskolában, amitől borzasztóan féltem és egyáltalán nem segített az, hogy ennyire bizonytalan volt a helyzet.
Szerző:
Szomorúan olvastam. Hozzám ragaszkodtak a szüleim, sokat foglalkoztak velem kisgyerek koromban. Érzelmileg elhanyagoltak 15 éves koromtól, de igényem sem igazán volt arra, h velem foglalkozzanak. 20 éves voltam válásnál.
Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem az ilyen és hasonló írások hatására egy kicsit lelkiismeretfurdalásom van. Nem nagyon értem, hogy pld Micinek is hogy jutottak ilyen szülők… Tapasztalataim alapján a gyermekkori rossz szülő-gyerek kapcsolat egy egész életre kihat. Ezt látom úton-útfélen és nemcsak itt a burán, hanem a hétköznapi életben is.
És ez nem „csak” az egyén, hanem a társadalom szintjén is nagy problémákat okoz.
Nem tudom, hogy mi lenne az igazi segítség egy olyan valakinek, aki a tönkretett gyermekkorának a terhe alatt próbál normális, kiegyensúlyozott életet élni?
Mert az, hogy elolvassuk, együttérzünk és szomorkodunk, az elég kevés kompenzáció ahhoz a sok rosszhoz képest, ami történt vele.
Engem, mint outsidert (nem tudom, hogy ez-e a jó kifejezés) ez nagyon zavar.
Én szerencsésnek érzem magam (persze,nem mindig)mert sokkal rosszabb dolog is történhetett volna velem(az alkoholt felettébb kedvelő szülőkhöz pottyantott az a kedves gólya)de felnőttként, mégis tehetek azért, hogy jobb legyen.A legdurvább az amikor valakit, gyermekkorában szexuálisan bántalmaznak,mert annak tényleg,elveszik az életét,sajnos.