A szobám egyik falán van egy kép. Már pénteken észrevettem. Egy tábla amin külömböző színkombinációjú kis kockák vannak. Nincsen köztük két egyforma. Mindegyik másmilyen, mint ahogy mi emberek is külömbözőek vagyunk. Milyen unalmas lenne a világ ha ez nem így lenne. Engem most mégis bánt, hogy nem tudok úgy viselkedni, mint a legtöbb ember. Társas lényként. Amióta tudom az eszem antiszociális vagyok, de nem gondoltam, hogy egyszer ennyire rosszul fogom érezni magam. De megváltozni sem tudok, szóval nem is értem ezt az érzést. Furának tartom magam. Talán mások is. Hiába kedvel sok ember, én mégsem kedvelem magam. Ezét szeretek egyedül lenni. De az igazi ok amiért idekerültem az az, hogy már nem tudtam elvégezni a munkámat sem. Még akkor sem ha ez nem egy felelősségteljes munka. Udvaros voltam, de egyre gyakrabban összeroskadtam a munkahelyemen. Persze csak mikor senki sem látott, pedig nem hajtottam magam túl. A munka volt az egyetlen dolog ami nekem örömet okozott, és most ezt is elvesztettem. Erzért most nagyon kevésnek érzem magam, olyan apró emberi gesztusokhoz is mint a köszönés, vagy a terápiákon való megszólalás. Mintha egy bábu lennék, aki folyton arra vágyik, hogy lerakják és ne játszanak vele. Aki bár látja a körülötte lévő világot, nem akar annak részesévé válni. Mint aki megérti, és átéli a mese történetét, de nem akraja azt befolyásolni. Persze néha vannak jobb pillanatok, de ilyenkor sem lehet felhőtlenül örülnöm, mert nem sokára újra visszavágyom a dobozba.
Szerző:
Remélem, hamarosan írsz még.