Van egy jégszobor kiállítva a tér közepére. Kirakták oda a legnagyobb hidegben. Csodálatosra lett faragva. Kemény munka gyümölcse ez a jégszobor. Ha messziről szemléled, szinte csak egy jégtömböt látsz. Semmi vonzó nincs benne. De ahogy közelebb érsz, akkor látod csak meg igazán az aprólékos kidolgozást és a szobor igazi szépségét.
Eléggé forgalmas ez a tér. Sokan megfordulnak erre. Van, aki elsétál e szobor mellett és rá se hederít. Sőt, a legtöbben, ebben a rohanó világban így tesznek. Mások talán csak rápillantanak, de nem állnak le csodálni, mert egyszerűen… nem tartják akkora nagy számnak. És vannak… van az embereknek egy azon kicsiny csoportja, aki megcsodálja. Körbejárja, gyönyörködik benne, nem sajnálja a rá szánt időt. Talán csak a buszra várnak éppen és amúgy sincs jobb dolguk.
Egyvalaki érintette valaha ezt a jégszobrot. A művész, aki elkészítette és kitette a tér közepére. A szobor jéghideg, ezért óva intenek mindenkit: „Ne érintsd meg!” Lefagyna a kezed…
Hamarosan jön a nyár. A jó idő, a meleg. A szobrot pedig kinnt felejtik és szépen lassan el fog olvadni…
Szerző:
És te kivel azonosulsz ebben a történetben? A szoborral, azzal, aki megáll megnézni, vagy a készítőjével?