A harag 2007

 

Aforrást, amelyből a panasz szüntelenül csergedezett,  mindig ki lehetett kotorni, minden beszélgetés alján volt a panaszos nedvességből egy kicsi. A fájdalom jó alapanyag volt bármihez, ahhoz, ami a család lényegét adta. Meséhez vagy hallgatáshoz. Büszkeséghez vagy félelemhez. A harag nem jó alapanyag. A harag nem tud elszivárogni a meséken át, nem tud beivódni a földbe kis panaszos mondatokon lecsordulva. A harag pusztít. Pusztít kint vagy pusztít bent. Kiéget az izzásával, saját formájára alakít, betonréteg betonrétegre, hogy az izzó magot elszigeteljük valahogy.  

 

Gyerekkoromban a narancssárga görög mitológia volt a kedvencem, gyönyörű, antikizáló színes metszetekkel. Készült 26.000 példányban, a Móra Ferenc Könyvkiadó részére, a Slovenské vydavatelstvo  krasney literatúry (Bratislava) gondozásában, 1965-ben: az egész nemzedékem táplálkozott belőle.

 

Az összes hős és hősnő közül Niobé voltam. Illetve, talán nem én voltam Niobé, de valaki köztünk Niobé volt. Niobé köztünk volt, a családban. Niobé különlegesen fontos volt. Fontosabb, mint Pallasz Athéné, fontosabb, mint Héraklész, vagy Helena, vagy Médea. Csak Baukisz volt még hozzá hasonlóan fontos.

 

Niobé csodálatos gazdagságában és szerencséjében, az istenek barátságának birtokában, hirtelen istennek képzelte magát. A hübrisz bűnébe esett. Magának követelte az emberek imádatát, és addig büszkélkedett a szép gyermekeivel, míg Artemisz és Apolló le nem nyilazták őket mind egy szálig. Ő maga kővé vált, a két szeméből két forrás fakadt – a Niobé-követ az istenek szele a szülővárosába repítette, azokhoz, akik nem királynőként, hanem kislányként ismerték.

 

A képen, amelyhez újra és újra visszatértem, a Niobé-kő volt látható. Merev, kifejezéstelen szeméből égkék patakok indultak hosszú futásnak.

 

Ami Baukiszt illeti, Philemón és Baukisz a legszegényebb pár volt a faluban, mégis, egyedül ők fogadták be az isteneket, akik álruhában a halandók közé ereszkedtek. Megvendégelték őket, a legjobbal, amit csak adhattak, és készek voltak egyetlen tyúkjukat is feláldozni. Az istenek megjutalmazták őket: kimentették kunyhójukat a gőgös gazdagokra váró pusztító árból, és templomot emeltek maguknak az esemény emlékére. Philemón és Baukisz nem vágyott másra, mint hogy egyszerre halhassanak meg, és az istenek kegyesen teljesítették a kérésüket. Haláluk pillanatában egymást ölelő fákká változtak – a meséhez mellékelt grafika ezt a pillanatot ábrázolta.

 

Őrizgettem Niobét az emlékezetemben sokáig, anélkül, hogy értettem volna. Őrizgettem Baukiszt is. Az egyik rossz volt, a másik jó. Az egyiktől féltem, a másikat irigyeltem.

 

Fogalmam sem volt, miért éppen Niobé, miért Niobé története szól rólam. És hogy Baukisz miért olyan különleges, vonzó, fojtogató, alázatos, de mégis ijesztő – nem értettem ezt se. Hordoztam őket idáig, időzített hieroglifákat, jeleket, amelyek most szólnak hozzám, a negyvenhez közeledve.

Apai nagyanyám Baukisz volt, hajlékony és szívós borostyán. A pusztítással és a dühvel is úgy fordult szembe, hogy elfogadóan körbefonta. Mint Baukisz, a megadásával szerelte le.

 

Gyerekkorom legijesztőbb élménye fűződik ehhez a Baukiszsághoz. Ketten voltunk a Tanács körúti társbérlet egyetlen szobájában, a házban, ahol a klarinétos, az elsőn, minden nap minden délelőttjén újra és újra elfújta ugyanazt a dallamot, tizenkét hangot. Dühöngtem, már nem tudom, miért, és nagyanyám csak állt, és nézett.

 

Vártam, hogy üssön végre pofon, szóljon már rám, hogy elég volt, de nagyanyám nézett esedezve, és ijedten szólított a nevemen. Tudtam, hogy ez most harc, amelyben úgy győzött, hogy hagyott engem győzni, és én megsemmisültem, elfáradtam a saját féktelen akaratom energiájától. Éppen ez volt a büntetés. A harag súlyos szégyenné vált. Kővé váltam a súlya alatt, és nagyanyám megbocsájtón körülfont.

 

Anyai nagyanyám viszont kiköpött Niobé volt. A fájdalmához nem tartozott panasz, de még fintor, arckifejezés vagy gesztus sem, talán a kötőtű csattogott szaggatottabban, talán a szája volt egy milliméterrel keskenyebb. A haragja rettenetes és néma volt. És ha érzett szégyent, vagy bűntudatot, mint sokan a túlélők közül, az is belül maradt, a kőben lett valami erezet. Nem hajolt meg. Nem kért kegyet. Úgy vált kővé, ahogy volt, úgy vált kővé, hogy nem tudtam elképzelni, hogy belül nem kőből van, és amikor a nehéz kelengyés láda fedelét felemeltem, ami a szobájában állt, és láttam, hogy tartogat ott valamit nekünk, gyerekeknek, szinte kiugrott a szívem a helyéről.

 

Nem az ajándék miatt, hanem mert ez bizonyíték volt, hogy a kőben van egy icipici kis ablak, és a kis ablakon át beszűrődik egy icipici kis fény, és a mi kis gyerekalakunk ott tükröződik egy pici tükörben, nagyanyám belsejében. Tehát van ott belül valami.

 

Onnan tudom, hogy Niobé nem egyszerűen a fájdalom szobra, hanem a tehetetlen haragé is, mert jól ismerem: minden öngyilkossági kísérlet gyakran hónapokra elnyúló előestéjét a harag markában töltöttem. A harag nem csak az enyém.

 

Ennyi harag nem jöhet egy emberből, és ha az ember haragszik, akkor tudja az okát, én azonban nem tudom, miért haragszom. Pontosabban: tudom, hogy már megint elárultak és cserbenhagytak, már megint nem a szabályok szerint játszik valaki. De hogy mi az az előzetes idő, amelyben ez újra és újra megtörténik, arról nem tudnék számot adni. Csak akkor látok valamit, amikor végül a daimón a szárnyára vesz, és kihúzza nekem a történelem hozzám tartozó szálait.

 

Mit akarhat egy ember egy másik embertől? Hogy teljesítse a kötelességét? Hogy kapja el, amikor zuhan? Hogy értse meg? Hogy legyen a szövetségese? És mit akarhat az istenektől?

 

Megbecsülést? Igazságot? Kegyet? Hogy legyen a történelemnek iránya, és a bűnnek büntetése? És ha nem kaphatja meg, amit szeretne?

 

Hogy haragudjon az ember lánya a szüleire, akik férjhez kényszerítik, a maga érdekében? Hogy haragudjon arra, akit elvitt a gránát, mert az ostrom utolsó napján még visszament az alakulatához, hiszen megígérte a fiúknak? Hogy haragudjon arra, aki a fellegekben él, csodálatos és senkinek sem kellő találmányokon töri a fejét, aki nem jár haza, csak néha, látogatóba? Hogy haragudjon a szomszédokra, akik csak kölcsönvették a porcelánt, hogy mégse a nyilasok vigyék el? Hogy haragudjon a katonákra, akik megerőszakolják, miután megmentették az éhhaláltól?

 

Fekszem a hátamon, minden izmom feszül, a szemem tágra nyitva. Így fekszem napokon át. Sűrű, fehér, izzó anyag van belül, és minden sejtem azon dolgozik, hogy ez a fehér izzás ne öntse el a világot. Talán elpusztítaná. Amikor nem tudom már megtartani, akkor – mint aki az utolsó eszközhöz nyúl – megölöm magam.