A mai napig emlékszem, amikor először jelentkeztek a tünetek: 16 évesen egyik nap arra eszméltem, hogy befészkelte magát a fejembe a gondolat miszerint nem tudok nyelni. Onnantól kezdve nem volt napszak vagy másodperc, mikor ne ez járt volna a képzeletemben. Erre gondoltam iskolába menet, a tanórák közben, délután, amikor a barátaimmal találkoztam… talán csak ideig-óráig szakadtam el, míg valami nagyon lekötötte a figyelmem, de a folyamat újrakezdődött amint ez megszűnt. Már fél éve szenvedtem, amikor felkerestem a helyi gyermekpszichológust, aki a túlterheltség és a felületes hozzáállás miatt nem igazán segített, nem alakult ki köztünk mélyebb dialektus sosem, még egy év elteltével sem tudta pontosan mi bajom lehet. Ekkora elégeltem meg a dolgot és mondtam el neki határozottan, hogy miért jöttem. A mai napig emlékszem, amikor azt mondta:
– Csak ennyi?! Ismételgesd minden este elalvás előtt, hogy abbahagyod az ezen való gondoskodást!
És egy-két hét elteltével tényleg megoldódott a probléma. Újra élvezhettem a „gondtalan” tinédzserek életét. Időnként persze előjött a probléma, de tudtam, hogy ezzel a módszerrel van kiút. Sikeresen leérettségiztem, lett barátnőm… Majd amikor az új iskolába kerültem, újra előjött minden, majd a következő évben megint. Mindazonáltal mindig megoldódott, volt év, amikor mindössze 2,5-3 nap volt kritikus, aztán éltem tovább. Itt jegyezném meg, hogy ebben az időszakban voltam legelégedettebb – bár nem kerestem jól, olyan állásom lett, amivel elégedett voltam, összejöttem azzal a nővel, akit azóta is a nagy Ő-nek tartok, pedig már évek óta nem vagyunk együtt. Aztán jött a szakítás, ami a padlóra tett, olyan erősen szorongtam a képzeteimtől – ekkor már a valóságtól való elszakadásról féltem – mint előtte sosem, de a munka itt is javamra vált.
És itt ugranék egyet, ha már a munka szóba került. Valahogy mindig egy neuralgikus pont volt számomra a munkahely kérdés. Ugyanis miután a második munkahelyemet is otthagytam előrelépés hiányában, már nem ment olyan könnyen az elhelyezkedés. Az új helyeken szorongtam, nehezen illeszkedtem be, többet otthagytam egy-egy hónap után, egyre több idő telt el két elhelyezkedés között. Akkor vettem csak erőt magamon, mikor lett párom, de maga a jelentkezés, a nyomás és a kudarcok újra előhozták a már ismert tüneteket. Sokkal erősebben, mint azelőtt.
Itt tartunk most. A szakítás és az újabb kudarc után már lassan egy hónapja szorongok. Ugyanaz a gondolat jár a fejemben egész nap, hogy el fogom veszíteni a kapcsolatom a külvilággal és vele együtt a személyiségem. Folyamatosan félek. Nem tudom mi ez? Hogyan lehetne tőle megszabadulni? Vagy hogy valaki járt-e már hasonló cipőben?
Azon is gondolkoztam, hogy nem a túl sok – napi kb. 6 óra – mobilhasználat okozott az agyamban valamiféle károsodást (legtöbbször olvastam vagy a párommal messenger-eztem).
Csak abban vagyok biztos, hogy újra szeretnék normális életet élni. Olyat, ahol nem az egészségemen görcsölök. Ahol az érzelmeim színesek.
Szerző:
