A címben lévő kifejezést (édes semmittevés) épp egy filmben hallottam (Ízek, imák, szerelmek). Az olaszok felfogása szerint az életnek legyenek olyan részei, időszakai, amikor csak úgy „nem csinálsz semmit„, vagy olyasmit amivel éppenséggel nem váltod meg a világot. Szerintem ez egy idő után hiányérzetet okoz az embernek, hogy semmi hasznos dologgal nem tettem gazdagabbá a világot, és az hagyjám, hogy a világot nem: de magamat sem (én se lettem előrébb).
Ellenben most épp ezt teszem: pontosabban nem csinálok semmi értelmeset. Csak ülök az ágyon két macska társaságában és bambulok. Mondjuk azt azért hozzá kell tennem, hogy ez nem éppen a semmiért van. Az elmúlt egy hét eseményei járnak a fejemben. Egyszerűen elképesztő és teljesen szürreálisnak tűnnek, amik történtek…
Épp tegnap van egy hete, hogy felhívtam egy kedves ismerősömet, aki persze meglepődve tapasztalta, hogy hívtam, de leírhatatlan módon örült nekem és annak, hogy hallja a hangomat. Elmeséltem neki, hogy épp hanyadán állok az élettel és azt mondta, hogy akár azon nyomban pakoljak össze, utazzak fel hozzá, mert nagyon szeretné ha vele lennék és, hogy biztosan tud nekem segíteni. Még aznap este össze is pakoltam, másnap reggel fel is kerekedtem – útnak indultam. Gondoltam itt a lehetőség: kiszakadok a megszokott környezetből, és jó társaságban leszek, jó helyen. Úgy üdvözölt, hogy a nyakamba ugrott, aztán felmentünk hozzá. Elmesélte, hogy addig mik történtek vele, mi hogyan zajlott addig, amíg nem találkoztunk. A történetben azért akadtak olyan pontok, amikor fogtam a fejem, de úgy voltam vele, hogy nekem is meg van a magam keresztje, neki is. Aztán majd lesz valahogy. Az események elkezdek váratlan fordulatokat venni, de olyannyira, hogy éppen már kezdtem volna jól érezni magam (mondanom sem kell, hogy persze az Escitil és a Frontin velem volt), újra magamba szívni a nagyvárost és a élni a benne rejlő lehetőségekkel, szerdán bejelentette, hogy köszöni szépen nincs szüksége olyan barátokra, mint mi (pedig múlt hét pénteken még pont azt hangoztatta, hogy most pont a jó emberekkel van körülvéve). Mindenki pakolja a sátorfáját és mihamarabb hagyja el a lakást.
Azt se tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, de még… köpni-nyelni se tudtam. Ugyan voltak némi kisebb összezörrenésünk a „lakótársakkal”, de értelmes emberek lévén ezt meg lehet beszélni egymás közt is, illetve a kedves hölgy ismerősömmel is, aki felinvitált magához. A „bomba viszont felrobbant„, mindenkiben talált hibát, ami számára kizáró ok volt. Első körben „P” hagyta el a lakást, ő se számított rá, hogy ez lesz, de ő ezt így nem fogja csinálni (minden nap azon félni, hogy mikor jön ki újra ez az ukász, hogy mindenkinek lehet menni) összepakolt, és egy közös ismerősünk elvitte őt haza. „N”-nel ketten maradtunk… Túl sokat nem beszélgettünk, miután hazajött, mert neki is azt kellett szerveznie, hogy el tudjon menni valahova. Megvacsoráztunk, és csak ültünk a kanapé két oldalán, bámultunk magunk elé. Még csak pár napja ismertük egymást, de jól megértettük egymást és segítettük egymást, amiben csak lehetett. Teljesen le voltunk döbbenve az események előtt, de még „O”, a közös ismerős se tudott nagyon mit mondani, igazából csak támogatott minket annak kapcsán, hogy ez a helyzet minél könnyebben, fájdalommentesebben és persze: gyorsabban oldódjon meg. Még csak pár napja laktam ott – és nem szoktam meg még teljesen az alvást – de az az éjszaka alvás szempontjából szinte egyenlő volt a nullával.
Reggel persze továbbra is ott lebegett a levegőben az, hogy bizony nincs mese: mennünk kell. Még próbáltam kísérletet tenni, hogy a lánnyal megbeszéljük a dolgot, és már szinte az érződött, hogy talán meggondolja magát (ha még ezek után ez hamvába halt és felesleges ötletnek is tűnik, mert bármikor jöhetne egy hasonló bomba) és vagy húsz percre rá visszahív: 2, azaz kettő óránk van, hogy elvigyük a cuccainkat, mert feljönnek a szülei, és elveszik a kulcsokat (s majd csak X idő múlva kapja vissza bármelyikünk is az ott maradt dolgait). Nem meglepő módon: ez így is történt. Addigra szerencsére már „N” is és én is össze voltunk pakolva, még csak azt kellett intézni, hogy ki hova megy.
Itt kezdődtek a problémák, mert akikre gondoltam, hogy számíthatnék: senki nem ért rá éppen segíteni nekem, így aztán gondoltam nincs mese: az utca lesz a barátunk, legalább az első vonatig. Már nem is tudom mik kavarogtak a fejemben, amikor táskáimon feküdve vacogtam, közben néha pedig el-elszunyókáltam (alvásról ez esetben semmiképp sem beszélhetünk). Szerencsére hamar eljött a hajnal és volt már buszom a pályaudvarra, ahol pedig még fél órám volt az első vonatig.
Kiérve alig tudtam felfogni, hogy mindez majdnem egy hét leforgása alatt történt és már megint itt vagyok a pályaudvaron (szemben azzal az érzéssel, amikor megérkeztem).
Gyakorlatilag egy hét alatt megéltem mind a négy évszakot, szert tettem új ismeretségekre, és elveszítettem egy olyat, amelyről azt gondoltam, hogy tényleg valódi barátság és számíthatunk egymásra a bajban. Ez egy olyan bizalomvesztéses állapot, hogy arra még a kifejezést se találom, de gondolom: ez érthető… 🙁
Szerző:
