Vajon, ha nem 2016-ban Európában élnék, mi lenne velem? A napok-hetek-hónapok, amikor még a munka miatt kikelek az ágyból, de hétvégén már a boltba sem megyek le, csak fekszem az ágyban. A kollégák megkérdezik, mit fogok csinálni a hétvégén, megyek-e velük túrázni? Nem, nem megyek, mert pihnni szeretnék. Ja, 32 évesen a leghőbb vágyam, hogy pihenhessek. Ha legalább tudnám, hogy ez feltölt, de nincs az a pihenés, ami elég lenne.
Hogy mikor kezdődött ez? 4 évesen hetente 4-5 alkalommal, minden héten(!) fájt a fejem, hánytam, majd aludtam reggelig. Ez ment egészen 13 éves koromig. Akkor valahogy tudatosan sikerült lenyomnom, már nem hánytam, hanem valami homályos fejfájás gyötört. Voltam ezzel kórházban kétszer, hetekig. Azóta is kerülöm a kórházba fekvést, tüdőgyulladás miatt is visszautasítottam a beutalót, bármit megteszek otthon a saját gyógyulásomért, csak kórházat ne! Mindig csodálkozom azokon, akik Tündérhegyre és a többi vágynak. Kétszer kaptam beutalót felnőttként depresszió miatt, mindkétszer elutasítottam. Amíg be udok járni dolgozni, addig nem megyek. Vissza a gyerekkori kivizsgálásokhoz: nem találtak testi gyökeret a problémához, az egyik zárójelentésen az áll, hogy rendszeresen pszichológushoz kellett volna vinnie anyukámnak. Sose vitt. Ezt már nem lehet megtudni, jó lett volna-e, ha elhord hetente. Vajon most jobb életvezetésem lenne? Vagy már gyerekként szétnyomtak volna gyógyszerekkel?
11 évesen megírtam a végrendeletem. Nem voltak öngyilkossági gondolataim, de tény, hogy már akkor depressziós voltam. Két barátnőm volt, a többi gyerekkel szóba sem álltam az osztályban. A tanulás 9 éves koromtól kezdve nem érdekelt. Most visszagondolva is érdektelennek tartom azokat a dolgokat, amiket tanítottak (meg kellett volna tanulni). Csak a regények érdekeltek, szépirodalom már egész korán. Aztán pár év múlva meghalt az anyukám. Valamiféle ködben éltem már a betegsége utolsó évétől kezdve. A családi összetételről nem írok most. A lényeg, hogy egyik idősebb tesóm és a férje nevelt hugit és engem. Szörnyű évek voltak. Nővérem egy személyben függő, szeret szenvedni és egyúttal szadista hajlamai is vannak, a férje szociopata, bűnöző alkatú, alkoholitsa, erőszakos emberszerű lény. Mióta elköltöztem tőlük, nem beszélünk. Volt tesómnak pár próbálkozása, bár ezek is arra mentek ki hogy vegyek fel nekik kölcsönt, szerezzek ingyen használati tárgyakat és a többi.
A gimiben szintén nem tanultam, szétlógtam az éveket; rossz társaságba keveredtem, de sosem kaptam rá a drogokra, cigire, alkoholra. Nem vonzott. Az emberek vonzottak. Aztán a barátaimnak vélt emberk mind elmentek a suliból, másokkal kezdtem barátkozni. Osztályfőnökömnek része volt ebben, próbált másfelé terelni. Próbált velem kapcsoaltot kezdeményezni, mert nem értette, mi bajom van. Annyira jó lánynak tűnök, és mégis gondok vannak velem. Csak az irodalom órákra készültem, meg felvettem művtöri faktot. A többi nem számított. Matekból egész jó voltam, nem kimagasló, de jobb, mint a többi tárgyból, szerettem, mikor meg tudtam oldani a képleteket, problémákat. Nem tudom, mért nem kaptam figyelmeztetést, fegyelelmit. Talán a családi helyzet miatt. Aztán negyedikben összekaptam magam, rájöttem, hogy nem fogok tudni leérettségizni, szóval egy év alatt bepótoltam az előző három évet, és felkészültem a negyedikes anyagokból is. Az új barátaim is sokat segítettek.
Gimi után elvégeztem egy gazdasági szakképzést. Az otthoni élet ekkor már viselhetetlen volt. Az egyik tanárom azt javasolta, minél előbb keressek munkát és hagyjam ott ezt a helyzetet, mert tönkre fogok menni.
Aki a legtöbbet tette értem, az a barátom volt. Gimi utolsó évében ismerkedtünk meg; idősebb volt nálam jelentősen. Először visszakozott is az életkorom miatt, aztán mégis belekezdtünk. 3 csodás év. Mindig meghallgatott, szeretet, én is szerettem őt. Nem akart megváltoztatni, örült nekem, passzoltunk egymáshoz.
A testemet gyűlöltem. nem szerettem enni, utáltam az ételeket. Anorexiás voltam egészen addig, míg el nem kezdtem dolgozni és elköltözni tesóméktól. De sosem lehettem elég vékony. Imádtam az érzést, amit az ételmegvonás okozott. Ma már ez elég távoli. Sőt, most már falási rohamaim vannak, mikor ideges vagyok. Ezt sem gondoltam volna korábban, hogy átcsapok a másik végletbe.
Az állandó fejfájásokra iszonyú mennyiségű fájdalomcsillapítot szedtem, bármit, ami elérhető volt; mint a bogarak, úgy kapartam ki mindenhonnan az utolsó szemeket, felforgattam a lakást még egy levél gyógyszerért. Ez odáig fajult, hog egyik nap suliból hazafelé rosszul lettem, úgy kellett a buszvégállomásról taxival hazavinni; három hétre kiírt a gyerekorvos; otthon senki nem kommentálta az egészet, nem érte el az ingerküszöböt. Ugyanebben az évben karácsony után annyit szedtem be ezekből a szarokból, hogy éjjel hallucináltam: hangokat, fényeket, hangrobbanást. Ekkor leálltam, és tűrtem innentől kezdve a fájdalmat.
MIkor elkültöztem „otthonról”, azt gondoltam, jó életem lesz, képes leszek megvalósítani egy nyugodt, átlagos életet. Nem sikerült. Az első két év jó volt, aztán szétcsúsztam. Otthagytam a közgáz főiskolát; egyik munkahelyről a másikra ugráltam, állandóan bőgtem, nem tudtam aludni, össze-vissza kapcsolatokba bonyolódtam; a párkapcsolati próbálkozásaim mindig mesésen indultak, feldobott voltam és elbűvölő, aztán visszacsúsztam a depresszióba, ezt volt, aki nem bírta, volt, akit én maratam el magamtól. Ekkor már az említett barátommal nem voltunk együtt, de a barátság megmaradt. Nekem mai napig ő az egyik legközelebbi ember az életemben.
2,5 iszonyú év volt. erről korábbi bejegyzésben írtam már; ekkor gyógyszerekre is szükség volt már. Aztán jobb évek, jó munkahely, az elmém teljesen regenerálódott. Új barátságok. Volt értelme az életnek, nem kellett azon gondolkodnom, miért kelek fel reggel.
Majd 4 évvel ezelőtt visszacsúsztam a depresszióba. Álmaltlansággal kezdődött. Megpróbáltam változtatni, új dolgokba kezdeni. Nem hiába, de mégis olyan, mintha pocsékba menne az egész. Rendesen elpazarlom magam. A depresszót szinezi időként valami mániaszerű állapot. A kimerültség fokozódik, de tudom csinálni a dolgaimat, jobb kedvem van, jobban kiállok magamért a munkahelyen, többet találkozom a barátaimmal; ilyenkor még kevesebbet alszom, de nem zavar; ingerlékeny vagyok, de ezt sem bánom, nem kell annyira erőltetni ezt a jó lányos szerepet. Aztán visszazuhanok a depresszióba. A tavalyi év volt a mélypont. Történt valami a magánéletemben, ami után azt gondoltam, nincs több holnap. Egyáltalán nem tudtam aludni, a hangok megőrjítettek, az autók zaja, a szél zúgása, a levelek zörgése a fákon, a szomszéd cipőjének kopogása. Még akkor is hallottam ezeket, amikor már csönd volt. Az öngyilkossági késztetés hullámokban tört rám. Arra gondoltam, leugrok a 10. emeleti szemétledobó ablakából. Vagy a munkahelyemen, „szerencsére” egy toronyház, végül is csak a 12. emeletig kell felmenni, és biztosan nincs visszaút. Ezek mentek a fejemben. Volt, hogy az irodából ki sem mozdultam, attól tartottam, ha beszállnék a liftbe, akkor semmi nem tartana vissza attól, hogy megtegyem. Romként ültem az orvos szobájában és kértem, tegyen valamit, mert nem bírom tovább. Neki elmondtam, mindent, ami azokban a hetekben történt; kért, hogy vegyem be a gyógyszert, amit felír és menjek vissza hozzá bármikor, ha rosszul érzem magam.
Jó lenne, ha vége lenne. Anno is ez volt, egyik napról a másikra helyre jöttk a gondolatok, elmúlt a rossz kedv, lehetőségekkel telt meg a levegő. Már nagyon várom ezt a napot.
Sokszor nehéz megmondai, pontosan, mi is a problémám. Taln a rossz kezdés, már az elején, a csaláomban el lett szúrva minden. vagy még korábban, a gének. Anyukám különös asszony volt, mindenenek előtt nő volt, nem anya. Elég távolságtartó. Meg az élet. Rendesen tönkre tesz mindannyiunkat. Az elvárások, a nyomás; a városi élet megöl.
Szerző:
Szia Holdfény, köszönöm amit írtál; nagyon kedves vagy! 🙂
Szia Miriam! Nagyon köszönöm, hogy megírtad! Nekem különösen sokat jelent, mert én is bipoláris és szuicid vagyok, és nekem is kicsi koromban jöttek az első „rossz” gondolatok.
Emlékszel esetleg helyzetekre, amik kihozták belőled a szuiciditást vagy a depressziót? Vagy csak úgy ébredsz fel egy reggel?
Szomorú, amit írtál, de mégis azt veszem ki belőle, hogy kézben tartod az életed (szeretem ezt a kifejezést, mert gyakran félek tőle, hogy kicsúszik a kezemből minden), teljesítesz mindenben, pompásan meg tudsz felelni a világban, de az öröm hiányzik. Jól értem?
Jó, hogy ezt így, ilyen kereken leírtad. És biztos, hogy most is helyre fog jönni megint minden.
Szia Eszter, köszönöm, hogy írtál!
Érdekes, hogy ezt a kifejezést használod; mikor tavaly voltak negatív életesemények, akkor pont így fogalmaztam, hogy kicsúsztak a kezeim közül a dolgok. De jó részt visszaszereztem az irányítást azóta.
Amúgy igen, egész jól megfelelek az életben. Egyrészt nagyon igyekszem magamat gyógyítani (könyveket olvasok a témában, előadásokat hallgatok, beszélek a problémáimról), másrészt, amikor ki vagyok bukva, akkor kérek és el is fogadok segítséget. Ezt, ahogy látom, sokan nem teszik meg, mármint a segítség elfogadását.
Az öröm rég óta hiányzik, és van valami nehézség, ami lehúz. De ezt nem tudom megfogalmazni. Valami súly, ami visszatart attól, hogy a képességeimnek megfelelő állásom legyen, hogy párkapcsolatom legyen. A kiváltó ok van, amikor nincs, egyszerűen elkezdem rosszul érezni magam. De vannak konkrét előzmények: amikor kifárasztom magam, túl sokat vállalok, és a párkapcsolatok kilátástalansága is olyan tényező, ami miatt depressziós leszek. A mániaszerű élmények csak lecsapnak rám; és ugyanilyen hirtelen végük lesz, egy nap, amikor már megint nem tudok felkelni az ágyból. Valahogy így. Cirkulál az egész.