A CSODÁRA VÁRVA

Ez a poszt is iródik már a fejemben hónapok óta …

Ha erre jönne egy jótündér a varázspálcájával, vagy maga a Jóisten, és megkérdezné, hogy mit tehet értem, – annak ellenére kegyelmesen megtenné ezt a gesztust, hogy mostanában csak követelőztem, veszekedtem magamban vele, és általában nem akarom felvállalni a benne való hitet,- akkor először azt kérném, hogy pihenhessek. De úgy igazából, minden stressz, halogatás, nyomasztás, lelkifurdalás, szorongás nélkül. Azaz vegyen ki engem térből és időből, a feladataimból, a családomból, a munkámból, – úgy, hogy a többiek ne vegyék észre a távollétemet, nekik 17,58 legyen, mikor elmegyek és 17,59 amikor visszajövök, akámennyi idő is telt el valójában. Az az egy másodperc nem fog senkinek feltünni.

Akkor aztán amikor kikerültem térből és időből, az első pár hétben csak aludnék. Már ha tudok, a köhögőrohamok és az őrült vakarodzás között. De mégis megpróbálnék pihenni, megvárnám, amíg meggyógyulok, mézes teát innék, ami csodálatos módon nem hízlal, és kiköhöghetnék magamból mindent, anélkül, hogy attól félnék, hogy valakit nem hagyok aludni, vagy valakit megfertőzök. Milyen csúnya traumáim vannak ezzel kapcsolatban is ! Szégyenlem magam minden köhögőrohamnál. A bőrbetegség miatt is szégyellem magam, de az mondjuk kívülről nem látszik. Addig kenném csodás krémmel magam, amíg meggyógyul a bőröm is, sőt megfiatalodik. És pihennék végre, hogy a ráncaim kisimuljanak, és az agyam kitisztuljon. Nincs se gyereksirás, se otthoni feladat, amit « meg kéne még csinálnom, mielőtt Ő hazajön », de nem lesz tévé sem, egyforma krimik, amiket folyamatosan nézek, ahelyett, hogy aludnék, meg internet se, « nagyon fontos facebookolni való », meg monomániás logikai játékok se, és a kiteregetni való ruha, vagy a munka nyomasztása se lesz, a félelem, hogy nem fogom bírni ezeket a gettogyerekeket, a fejemre nőnek, körberöhögnek és egymást ütik, miközben nekem a saját magam által vállalt programomat kéne követnem, és miközben bizalmatlan szemek figyelnek, hogy hibázok-e, hogy bírom-e cérnával, előítélet van bennük velem szemben, mert pszichésen gyenge vagyok. Es valóban. Pedig a pszichiátriát meg a gyógyszert nem is tudják, és mindig félek is a lebukástól. A vécébe vonulok el bőgni, vagy otthon őrjöngök, de ott meg sajnos a saját gyerekeim látják. És bizonytalan a státuszom a munkában, óraadó vagyok, állandó fenyegetettség-érzés ez is, hogy bármikor kirakhatnak, hiába rakok bele egy csomó energiát a melóba, egyszer már megtették. Kegy, hogy visszavettek. És 10 órákat kell dolgoznom az iskolai szünetekben, még augusztusig megy a nagyüzem. A saját gyerekeimet alig látom, a kicsi most tanul járni. És nem merem otthagyni ezt a munkát, futok a pénzem és a befektetett energia után, meg talán az idea után, hogy mégiscsak megállom a helyemet külföldön, mégiscsak tudok magammal mit kezdeni . Idén leszek 40 éves és még el sem indult semerre az önmegvalósításom (olyan munka formájában, amiért még fizetnek is). Itt hónapok óta próbálom igazoltatni a gyakorlatomat, addig laposkúszás és nyelés kell hogy legyen, nem üthetek az asztalra, és ha nem lesz meg hamarosan akkor bukok vagy 500 eurot. De ez fontosabb, mint a gyerekeim ? Az egészségem ? Na, elkalandoztam… szóval pihennék, meggyógyulnék, aztán aludnék tovább semmire sem gondolva, semmi által nem zavarva, egészen addig, amíg az összegyűlt fáradságot és stresszt ki nem pihenem. Leállnék a gyógyszerrel is. Szerintem ha egyszer végre magamra maradhatnék és átgondolhatnám a dolgaimat enyhülne a depresszióm is. Aztán miután eleget aludtam, elkezdenék írni. és csak írnék, írnék, írnék, ahogy régóta tervezem, ahogy régóta frusztrálom magam ezzel szinte naponta. Most végre beindulnék. Papíron és gépen is. Kiírnék magamból minden fájdalmat, traumát, sérülést . A monomániáimat, kényszereimet. Addig írnám , míg el nem fogy. Ha 250x leírtam ugyanazt, már talán én is megunom. A szorongásokat. Írnék levelet sokaknak, akik megbántottak, vagy akiket esetleg én hanyagoltam el. Nem küldeném el a leveleket, csak megirnám . Aztán írnék szépeket is, emlékeket, majd művészeti dolgokról írnék, vagy bármiről, ami szerintem előre vinné a világot. Írnék egy komplett könyvet, kiadásra készen. Többet is. Egy súlyosat az anyaságom pszichés árnyoldalairól, meg egy könnyed road movie – szerűt a hajdani fesztiválos érzéseimről. Képzeletbeli utazást tennék a világ fesztiváljaira, tűzzsonglőrökkel, zenészekkel, erről is annyi mindent tudnék mondani, hogy az megtöltene egy könyvet. Aztán talán még egyet írnék a francia társadalmi, szociális problémákról. Hogy szerintem minek a látlelete a terrorizmus. És sokat jógáznék is, egy idő után a hulahopp karikámat is elővenném. Majd izgalmas blogba rendezném a street art fotó-gyűjteményemet, sőt én magam is festenék (ragasztanék) a falakra. Ez persze technikailag nem egyszerű, ha én térből es időből épp ki vagyok szakítva, de Isten ezt is megoldja nekem. És ennék finomakat, egészségeseket, könnyű, kalóriaszegény ételeket, hogy fogyjak tovàbb. És szép lassan végleg abbahagynám a kényszerevést. Amikor rámjön a zabáló roham, akkor majd inkább írok. Aztán egy idő után elkezdenék újból festeni, terápiás képeket. Majd elkezdenék komolyan gondolkozni azon, hogy hogyan tovább. Mihez kezdjek, milyen munka való nekem ? Miben tudnék kiteljesedni ? Addig meditálnék, relaxálnék, amíg meg nem kapnám a választ.Talán franciául is megtanulnék végre rendesen. És akkor, amikor már úgy érezném, hogy sokkal jobban vagyok testileg, lelkileg, eltünt a folyamatos nyomasztó stressz, az el nem végzett munka nyakamban lihegése, és kezd rálátásom lenni arra, ki is vagyok én (ez akár több év is lehet, a külvilágnak csak egy másodperc) , akkor visszajönnék térből és időből, de csak egy pillanatra, hogy magammal vigyem a babácskát. És végre egész nap csak rá figyelhetnék, hogy hogyan nyílik ki értelme és hogyan csodálkozik rá a világra, és kacagnánk együtt és kipakolnánk minden fiókot, nem számit, úgyis kívül vagyunk téren és időn, nem nekem kell majd visszapakolni. És rendszeresen cserélném a pelenkáját, hogy ne pirosodjon ki a kis feneke , és sétálnék vele sokat, magamra kötném, mint régen, majd próbálgathatja a lépéseit a parkban, bàrmennyire is rossz idő van most, « téren és időn kívül » majd jóidő lesz, és nem lesznek zavaró tényezők, veszélyes autók az úton. És végre átnézném a ruháit, és mindig lenne neki finom ennivaló, és rendszeresen fürdenénk együtt. És ha elfárad, velem alszik el, aztán én még, ha ébren vagyok, foglalkozhatok magammal. De ha nem, az sem baj, akkor alszunk együtt. És kiélvezhetném a babakorát, profitálhatnék mindabból, ami úgy érzem a bátyjánál kimaradt sajnos, illetve amellett rettegéssel és depresszióval telve elhaladtam, alíg vártam a végét, most viszont élveznék minden percet, főleg azért, mert nagyjából sejtem, hogy nem lesz több gyerekem, most utoljára tudom ezeket az élményeket közvetlenül átélni. És amikor már úgy érezném, hogy bepótoltam mindent, amivel a babával szemben lelkifurdalásom volt, akkor visszavinném őt térbe és időbe, és elhoznám a bátyját. És megbeszélnék vele mindent. És bocsánatot kérnék azért az 5 és fél évért, -persze nem mindenestül, de van néhány nehezen felvállalható része, – amikor nem voltam vele lélekben, amikor úgy éreztem, akadályozza az életemet, illetve csak robotüzemmódban láttam el. Vajon meddig tartana bepótolni vele mindezt ? Kikerülvén térből és időből, mi mindent tudnék vele csinálni ? Neki valószínűleg már hiányozna a kortárs közösség is. És az apja. Visszavinném őt hamar. És mint a Man in Black-ban, kitörölném a memóráját és átírnám. Aztán talán kihoznám térből és időből az apjukat is. Bár ebben nem vagyok biztos. Mit mondhatnék neki ? Keressük meg, hova tünt a hajdani nagy szerelmünk ? Vagy párterápiával felejtsük el az egymásnak szerzett traumáinkat ? Vagy legalább a szexet gyakoroljuk addig, amíg jó nem lesz mindkettőnknek ? Nem tudom, van-e ennek értelme ? Illetve azt sem tudom, -és ez a rosszabb-, hogy én akarom-e ezt valójában ? Hiszek-e még a közös jövőnk lehetőségében ? Mármint egymásra figyelve, szeretetben és izgalomban, tehát nem csak úgy élünk egymás mellett még 30-40 évig, mert közös gyerekek vannak, és mert gazdaságilag így egyszerűbb. Azt hiszem előtte megint szánnék egy kis időt magamra, hogy átgondolhassam, hogy addig meditálhassak, relaxálhassak, míg megkapom a választ. Fontos ezeknél a döntéseknél, amiket jelen pillanatban képtelen vagyok meghozni, hogy kellően letisztuljon minden hang a fejemben, a környezetem tanácsai, a sztereotípiák, a saját félelmeim, beidegződéseim (vagy csak simán lustaságom és gyávaságom), hogy a hatalmas érzelmi és gondolati káoszból végre ki tudjam bogozni azt, amit valóban szeretnék, ami a legközelebb áll hozzám. Ugyanígy döntenék végre arról is, hogy maradok-e Franciaországban, vagy visszamegyek Magyarországra. Vagy elindulok valamerre vándorútra. És beszélnék Istennel is, sokat, tulajdonképpen ő lenne az egyetlen társam, hallgatóságom, és közelebb kerülhetnék hozzá is végre. És akkor, amikor úgy érzem, hogy már minden meg volt, amit szerettem volna, kipihent vagyok, egészséges, lelkileg nyugodt, egy rakás írott és rajzolt alkotás van körülöttem, és tudom a válaszokat a fontos kérdéseimre, akkor visszajönnék… És elvileg folytanám az életemet onnan, ahonnan abbahagytam, egy másodperc elteltével. Illetve dehogy folytatnám, teljesen más lenne, végre kinyilnának az ajtók és

ablakok, eltünnének a börtönöm rácsai, könnyen felmondanék, és keresnék valami mást, valami olyasmit, ami igazán nekem való, amiben kiteljesedetek és még pénzt is kereshetek vele, és főleg elismerést kaphatok, végre, valami érték érzése, ez hiányzik gyerekkorom óta. Hogy emelt fejjel létezzek. És a gyerekeimmel is sokkal jobb lenne már a kapcsolatom, és a válaszok meglennének a nyomasztó kérdésekre, és képes lennék lépni. Bármiről is legyen szó. És bármennyire is nehéz a lépés, megtenném, mert TUDOM, hogy ez az én utam. És végre újból élvezni tudnám az életet. Végre lenne értelme újból, vagy talán először az életemben a létezésemnek. Önbizalmam lenne és optimistán tekintenék a jövőm felé. Nem rettegnék annyira az életkoromtól, mert úgy érezném, még utolérhető az önmegvalósításom és a kiteljesedésem. És szép lennék megint, sugárzó fiatal nő. És az emberek mosolyogva néznének rám…

De semmilyen felsőbb erő nem fogja ezt nekem megtenni. Túl bonyolult. Ha százezer eurót kérnék, az egyszerűbb lenne. De azt sem kapnám meg. Enélkül kell boldogulnom. Futnom tovább az életem után, a konfrontáció elől, a döntések elől, a robot üzemmódomba menekülve. És még a ruhákat is ki kell ma teregetni…

UPDATE : Mire eljutottam odáig, hogy ezt végigírtam és kiraktam a Búrára, újból eltelt több hónap. Azóta kirúgtak a munkahelyemről, a babám szépen megtanult járni, és elmúltam 40 éves. Az életem csak megy tovább lendületből ugyanúgy, folyik el a lefolyón, csak most robot-üzemmódban elvileg munkát keresek.

Szerző:

Belépett: 3 év

Jolán

Blog kommentek: 1116Blog bejegyzések: 29Regisztráció: 28-01-2016