Hiány. Hosszú évek óta mindig valaminek, valamiknek vagy valakinek a hiánya határozza meg az életemet, manapság egyenesen a minden hiánya. Mit tehet az ember, vágyakozik. Egy darabig fáradhatatlanul, legyen bármily reménytelen is, később aztán unottan, míg végül már a valódi vágyakozásra is csupán vágyakozik.
Aztán van a helyzet, amikor a vágyakozás tárgya már csak a vágyakban okoz örömöt, a való életben többé nem, már ha egyáltalán létezik a való életben. Annyira elérhetetlenné, annyira megfoghatatlanná és absztrakttá válik a gondolatban oly sokat űzött beteljesülés, hogy értelmét, jelentését, célját veszti, megszűnik beteljesülés lenni a gyakorlatban, csak a vágyakban marad az. Ettől a perctől fogva csak a vágyaknak maguknak van értelmük, a vágyak tárgyának, a beteljesülésnek nem. Másképpen, a vágy lesz egyfajta sajátos beteljesülés, minden más jelentőség nélkül marad. Megint másképpen, a beteljesületlenség lesz az új beteljesülés.
A beteljesületlenség öröme pedig maga a mozdulatlanság. Nincs mit keresni, kutatni többé, ha szentül hiszed, hogy az a valami egész egyszerűen nem létezik, tulajdonképpen csak egy délibáb. Talán csak a fejedben létezik, és létezett mindig is, de ez is elég ha az ember kellőképpen kétségbe van esve.
De ha mégis létezik, és holnap szembejönne velem, már nem hiszem, hogy felismerném. Talán egyszer volt róla egy képem valamelyik kabátom zsebében, de ahogy álltam évekig egyedül a kíméletlen viharban, alaposan szétázott az a kabát is, ahogyan a többi, és ha tudnám is melyik zsebemben volt az a kép, már alaposan eltorzult, kontúrjai elmosódtak, csak kétségeket hagyott maga után.
Szerző:
