Folytatnám a megkezdett történetemet, mert úgy hiszem reflektál arra amit a jelenben is megélek. Ilyenkor rádöbbenek, hogy még sokszor ugyanazokat a lemezeket rakom fel.
Szóval, ha jól emlékszem a balesetem után tartottam. Sikerült átköltöznöm egy másik helységbe Oustrum városába, ami négy perc közelségre volt a raktártól, teljesen véletlen fedeztem fel. Éjszakai munkában mentem haza biciklivel, mikor megláttam, hogy egy lány elakadt a sajátjával, megálltam, mert nem szívesen hagytam volna ott. Tegyük hozzá, hogy senki ember fia nem járt arra felé, üres gyártelepek és raktárak voltak csak a környéken, nem egy nyolcker vagy Chicago, még éjszaka is biztonságos volt. Hontalanok se ott tanyáztak.
A lány elmondta, hogy csak pár percre lakik onnan és elmesélte, hogy milyen körülmények között él ott, illetve, hogy miért nem szereti a munkahelyet ahol ő volt beosztva. Elkísértem a faluig, ahol szétváltak útjaink, de rálátásom lett erre a lehetőségre. Egy telefon Jennifernek a magyar Ottos lánynak és pár nap alatt átköltöztettek, mert nekik is érdekükben állt, hogy maradjak még.
Egész idő alatt, egy gyerekkori cimborám volt akinek elmondhattam a nehezebb érzéseimet, ahogy szép lassan kezdtem elveszteni a korábban megszerzett egyensúlyomat. Ma is csodálom a türelmét, hogy ebben az időszakban kitartott és meghallgatott online. Nem szólt mert nem akart megbántani tudom, pedig belül már én éreztem, hogy sok vagyok.
Egy idő után és több kisebb krízis után éreztem a nagy anyagi célokból nem lesz semmi. A bátyámtól kölcsönkért pénzt szerettem volna megszerezni és haza menni.
De közben vele is sikerült összeveszni, támogatta az utamat anyagilag, de végig leértékelő volt irányomba és kioktató, s mikor ezt szóvá tettem viccet csinált belőle.
Akkoriban volt a „Népszarozás”, a nagy népszámlálás ami kissé KGB-sre sikerült annyi személyes adatott akartak kicsikarni belőlünk.
Papíron még a feleségemnél laktam, akitől pár éve már külön költöztünk, a valóságban a szüleimhez költöztem vissza.
A válás okozta veszteség volt az ami úgy érzem egy személyiségfejlesztő dolog volt az életemben. Elkezdtem egy két éves terápiát, ahol empatikusan feldolgoztam ezt az időszakot az együttélést és tudatosíthattam az érzelmi elakadásaimat is.
Volt egy pár, és még ma is dolgozom rajtuk, van amit elfogadással tudok kezelni, tudatossággal.
Papíron a fél családom erre a címre van bejelentve, kényelmi okokból, azonban ez az adatok beadásánál jó nagy galibát okozott. Én épp kimentem külföldre, a volt párom ,valahol úgy érzem még őrzött fájdalmat a kapcsolatunkból, ezért azt jelentette be, hogy életvitelszerűen nem lakom már nála.
Én féltem, hogy ki kell fizetnem majd egy büntetést, ha nem töltöm ki ezt az adatlapot, de olyan részletes információt kértek a bátyámról amivel nem rendelkeztem. Sajnos hiába próbáltam a kölcsönös bizalmatlanságot feloldani a részemről, hogy mondjon nekem adatokat, hogy mind túl legyünk rajta, nem volt együttműködő. Nem tudom mennyire tisztességesen intézi az üzleti ügyeit, és valahol természetesnek vette, hogy mindenki támogatja őt, minden információ nélkül, az általam nem ismert dolgaiban.
Elvesztettem a türelmemet, hisz a fizikai munka, a gyárban és egy biciklis büntetés, még jobban rádöbbentett, hogy a saját megkeresett pénzemet, nem szeretném kockáztatni. Bevallom alapszemélyiségem nem praktikus ez egy tanulási folyamat kellett legyen.
Nem épp türelmesen közöltem a dolgot, kimerült voltam már és elcsigázott, ezért kemény udvariassággal tudtam csak kifejezni magamat, erre válaszul fenyegetett online, hogy többszörösét kéri vissza a kölcsönkért összegnek.
A konfliktust valamennyire az unokatestvérem oldotta fel bennem, mert ő is dolgozott a Népszámlálás „ügyében”, intézésében.
Mint kiderült én nem számítottam Magyarországi lakosnak ,ebben az időben, ezért pénzbírság sem járna nekem.
Félre értés ne essék, együttműködési szándékom megvolt a hivatalos közegekkel, egyszerűen ez a félelem már sok volt számomra és nem igazán láttam a megoldásokat akkor, ezért könnyülés volt ez számomra.
Szóval nem kell fizetnem az államnak, afféle szellem lettem, :)a bátyámmal viszont megszakítottam mindenféle kapcsolatot. Egy darabig élveztem is ezt a függetlenséget, hogy nem vagyok rájuk szorulva. Csak azt nehezen tudtam így fenntartani.
A gipsz levétele után visszamentem dolgozni, az új lakhelyemen, ahol szintén nem éreztem jól magam. A felfokozott érzékenységem miatt, amit a Lithicarb se tompított, iszonyatosan érzékeny lettem a körülöttem lévő világra, a zajokra.
A belső érzelmi folyamataim feldolgozatlansága is csak részben teljesült a barátom által, aki egyébként energetikai gyógyító, szintén introvertált. Nevezzük, Mikinek.
A munkát megkönnyítendő állandó zene is egyre jobban idegesített már ennek betetőződése volt, a Black Friday.
Ez az a nap amikor iszonyatosan olcsón lehet megvásárolnia olyan dolgokat amikre nem is biztos, hogy szükséged lenne, ha nem tolnák az arcodba a hiányérzetedet.
Ezt én a másik oldalról éltem meg, nekünk gyári-raktári munkásoknak kellett pakolnunk gőzerővel azokat a termékeket amiket rendeltek karácsony előtt. Porszívók, elektromos borotvák, hajszárítók a Philips termékei. Az ütemes technó úgy szólt azon a héten mint a gályarabok dobja, hogy serkentse az evezést. A nyolc óra tuc-tuc még a fiatalabb generációt is kifárasztotta, főleg mert egy idő után ugyanazok a számok mentek. (A zenértő fülemnek is fájt, hogy Guns and Roses és Red Hot Chilli is ilyen formába lett erőltetve.
Nagyon sok volt ez nekem, a több órás állás és az eszeveszett tempó, eléggé lefárasztott. Belül biztattam magam a testemet, hogy bírja még ki ezt a napot, a múltat használtam fel erőforrásként. -Erős vagy, szuper vagy és utána pihenhetsz- és hasonlók . A nap végén azonban a megérdemelt sikerélmény helyett, egy váratlan fordulat történt.
Egy hideg novemberi héten, a Holland télben, valaki akarva akaratlan, a nagy felforgásban, a kabátomat eltulajdonította.
Ezért szép láthatósági mellény és a kapucnis pulcsi amiben dolgozni kellett járnom.
E sok minden azért az immunrendszeremre sem volt jó hatással, lebetegedtem.. Utólag komikus, de az egész ház is, így a nyugodt feltöltődés regeneráció se nagyon valósulhatott meg.
Logikus, de még mindig impulzív döntésem az volt rakjanak egy másik házba, ahol nem a Piotr nevű 50-es úriember haldoklását kellett még hallgatnom az éjszaka közepén is. Volt oly kedves, hogy az arcomba köhögött egy párszor.
A másik házban, csupa huszonéves fiatal lakott, egy Jakub nevű srác és egy párocska, a srác angliában végezte tanulmányait és olyan szókincse volt, hogy ihaj.
Az apja valami állami testőr, vagy magas beosztási katona lehetett Lengyelországban ,ami így leírva elég hihetetlenül hangzik, de mégis igaz. A srác nagyon tisztelettudó és fegyelmezett volt, nem igazán láttam volna értelmét, hogy felvágjon. Részletesen elmesélte a kapcsolatukat is nekem. Amely egy tiszteletteljes, ámde szigorú személyiségre utalt.
Korukból adódóan igényt tartottak volna némi bulira, ami engem kissé zavart, szóvá tettem, hogy elvileg éjfél után már nem szabadna másnak a házunkban tartozkodnia. (Ez ott házszabály volt)
Így új szerepbe kényszerültem, én lettem a felnőtt ebben a házban.:A fűtésre kellett figyelnem hogy ne hagyják bekapcsolva a távozáskor, és valamennyire fegyelmezni is őket.
A sok fájdalom és kényszer hatására valahogy erőt tudtam sugározni és elérni, hogy néha csend is legyen ott, de ez is nagyon sok energiámat vette el. A saját érdekeimet akartam itt érvényesíteni itt, annak a sok nehéz tapasztalat adott ehhez erőt.
Elengedtek betegszabadságra, az Ottoworkforce ugyan, de igazolnom kellett a betegségem, mert a nagyon bizalmatlanok voltak a munkásokkal szemben, akik állítólag hajlamosak voltak a szabályokat kerülni.
Ekkor döntöttem el, mert már megvolt a pénzem az útra és bátyámnak a tartozás, hogy hazamegyek.
Az Ottoworkforce-nál illetve az idénymunkáknál azonban van egy szerződés amely megköt erre az időre, (nálam fél év) ami előtt csak egy 500 eurós kifizetéssel lehet kijönni.
Ez akkor nem tette volna lehetővé, hogy haza is jöjjek és a tartozásomat is megadjam, nem tudtam volna kifizetni azt is.
Ezért egy Facebookos ismerősöm, akinek nagyon hálás vagyok, hogy támogatott,
s aki már szintén megjárta a holland igénymunkát, segített találni egy másik jogi megoldást, ha egy hónapot még végig tolok, akkor nem szükséges fizetnem és a pénzem is megmarad.
Bevetettem minden energiámat, hogy ez sikerüljön, gyakorlatilag már csak ez a célom volt, hogy hazajöhessek.
Össze is szedtem magam és ledolgoztam ami szükséges, az egy hónap után rendeltem egy transzportot és hazajöttem.
Egy kis idő megkönnyebbülés volt, bár még több hónapig nem tudtam aludni, a felborult időbeosztás miatt. Kaptam némi pénzt még a cégtől utólag, abból el tudtam menni orvoshoz TB hiányában. Kiderült, hogy a vérnyomásom nagyon magas kb. 150 még éjszaka is.
Az idős édesanyám akihez hazaérkeztem az elmúlt fél év alatt, az anyagi bizonytalanságát féltve, extra spórólásba találta meg a megoldást. Kissé kényszeres is lett. A WC vizet a kádból összegyűjtött vízzel meri csak lefolyatni. (Nem igazán volt B-terv már)
Az volt az elképzelésem, hogy itthon majd újra összeszedem magam, egy darabig még pihenek azt időszakot, míg elég jól nem érzem magam, a munkanélkülivel kompenzálom ezt az időszakot.
Ez egy nagyon naiv dolog volt részemről, egyrészt az összeg amit kaptam nagyon csekély volt, másrészt azt is majd fél évvel később tudták utalni, mert a külföldi munkát nehezen tudták igazolni.
Most volt az első és remélem utolsó ilyen alkalom és nehéz volt végig csinálni az álláskeresési támogatás névre átkeresztelt segély intézését.
Az intézkedő hölgyek, alapvető hozzállása és magatartása nagyon fájt nekem, úgy kezeltek mintha én is egy lennék a munkakerülő akárkik közül.
Nem is vállaltam el az általuk felkínált munkát, mert féltem nem is igazán tudnám ellátni, annyira nem éreztem jól magam.
Ezért újra néztem munkát, egy gyógyszergyári cégnél vettek fel recepciósnak, kultúráét multis környezet, elég jó fizetés. Azonban nem éreztem jól magam még. A főnöknőm egy nagyon szép fiatal nő volt, egyébként kedves és megértő is, Virág volt a neve.
Jeleztem ezt felé, és még egy hónapot végig dolgoztam ott is. El viselve kicsit a kollégáim értetlenségét is.
Közben a bevételeim nagy részét a kivizsgálásra költöttem, mert egyre türelmetlenebb lettem magammal szemben, nem akartam és féltem gyengének lenni.
A sok nehézség mellett persze próbáltam örömteli dolgokat is találni, egy írótanfolyam egy két előadására bementem, mert a teljes órák nagyon sokba kerültek volna. (Ezt fizettem volna a Hollandiai pénzből:/
Ezeken jól éreztem magam, hisz a fél életemet ilyen dolgokba fektettem kicsit most értelmét láttam ennek.
Anyagi okokból ott hagytam.
Azonban egy nagyon régi vágyamat sikerült megvalósítani lenyelvizsgáztam angolból 🙂
Ehhez kellett Hollandia, mert ott csak úgy beszéltem és írtam mindent, és ez bátorságot adott hozzá.
Még azt is el tudtam fogadni, ha nem sikerült volna. Így sikerült.
A nyaram, ez tavaly volt, elég nehéz volt, folyamatosan feszültnek éreztem magam és egyre inkább kerültem az embereket, mert a sok inger lefárasztott.
Valamennyire kompenzált, hogy meditálni jógázni próbáltam, és bineurulális zenéket hallgattam, csak tartósság nem volt bennük.
Ekkor úgy gondoltam kipróbálom magam egy banki ügyfélszolgálati pozícióban, gondoltam apám úgy is pénzügyes volt
És kb. ekkor éreztem, hogy belekezdek egy terápiába, amihez ekkor volt egy kis pénzem is.
E sok minden úgy érzem azért is erősödött fel bennem, mert elértem azt a kort és életszakaszt amit életközépi válságnak(midlife crisis-nak hívnak).
Ilyenkor felerősödnek a fel nem dolgozott traumák és egyfajta második kamaszkorként újra definiáljuk magunkat. A megkezdett terápiában ebben is segítséget reméltem. Mert tudatosan átmenve ezen, egy kiegyensúlyozottabb lélektani állapotba juthat az ember.
Most is itt tartok és bár nem könnyű szeretném folytatni a megkezdett terápiát, hogy az életem nehézségei valami hasznos történetbe rendeződjenek. Egy új munka elején vagyok ismét, a belsőt is folytatnám….
Stoppard.
Folyt. köv? (remélem)
Szerző:
