Jó lenne elbújni, erdőben rejtőzni,
emberek vizslató tekintete elől messze kerülni,
rejtőzni a gondokkal, sötétbe merülni.
A létezés szégyen, távol vagyok magamtól
és te is távol vagy ekképpen.
Fejemben kimondatlan szavak cikáznak,
az érzések, gondolatok belül vibrálnak
és könyörögsz, stop, megálljanak,
de belül túl nagy a zaj, félhangosan
szádon kiszállnak
vélemények és kimondatlan feszülések
és egy pillanatra visszatérsz, újra tiszta,
viszont az erkélyről egy nő néz, tekintete megvető,
s te sötétségre vágysz de világítasz a Nap fényétől.
A nő néz és te magadban beszélsz, motyogsz,
rejtőzködnél, a fejedben él valós otthonod.
Senkire se számítasz, csendesen feszült az Élet,
az emberek a világban és te, volt, nincs, már nem reméled
és az emberek egyre csak fürkészve néznek.
Szemek itt és ott, ítélkezés és hibák,
bújkálva kell élned, mert „nagyon beteg” és
” hát muszáj” , „belevaló csaj vagy” – hallgatod némán.
Hozzád ki szól egy jó szót?
Az emberi létezésért a falat kaparod.
Az orvos így szól: Jó a haja! –
kis pozitív emberi,
alig hallod, beszélni kezdhetsz, végre megoszthatsz,
nem kell magad megjátszanod miközben
sűrű, hideg ködbe borul hangod
kimerülten, mert kimerít az Élet,
bújkálva, rejtőzködve oly nehéz élned
de a tekintetek követnek
és paranoid agyadból monoton, motyogó
szavak röpködnek
és így egy kicsit kattant az Élet,
de már senki sincs melletted így elég
a mindennapok embereitől félned,
mert lassan mögéd látnak
s ekkor követni kezdenek az emberi árnyak.
Köszönetet mondasz sötét erdőnek,
üregeknek, fáknak, hogy éjjel megbújhatsz,
s a sötétben eltűnnek félelmek, tekintetek
és a sok-sok egyéb árnyak.
Nagyon szép…