Szégyenről más-kép-p

Lelkem sötét felhők árnyékolják be,

és nincs velem már senki se,

fáj a Távol és fáj a Közel,

fáj a lelkem, mely szégyentől tüzel,

és bár megállíthatnám az időt és lenne vége,

majd felnézek a sötétfelhős, viharos égre,

elveszett lényem minden készsége és képessége.

Hogy folytassa? Nincs már reménye.

A szégyen tüze izzik benne

és retteg, mi lenne ha ismét a hazugságok

örvénye remegne.

Végül? Kiutat hol keresne?

Hiszen kínos a családnak élethelyzete.

Csalódást okozott,

pedig végig kitartóan próbálkozott,

mégis elbukott.

Nincs már mit szeret, se motiváció, se vágya,

döntése sose volt: így most vajon mit csinálna?

Sötét a lelke, sötét a szobája,

még nagyobb elkeseredése és magánya,

mindig is azt szerette volna, hogy lássa:

HOGY NEM ÉLT HIÁBA!

Lefeküdni, kelni, oly felesleges,

reggelből újra hajnal, miért is keresselek,

mert nincs kölcsönösség és válasz,

rossz ember vagyok nyugodtan ignorálhatsz.

Hiába szeretnélek magam mellett tudni,

az éjszaka árnyai nem hagynak aludni.

Fáj a Távol és félő a Közel,

szorongok majd bűntudat csilingel.

Mit mondanék? Tuti, kamuzva hazudnék,

mert Szégyent tojik a Nyúl,

miközben a hajnal nappalba fordul.

images_1_1.jpg

 

 

 

Szerző:

Belépett: 15 óra

intro86

Blog kommentek: 2466Blog bejegyzések: 168Regisztráció: 24-05-2018

2 gondolat erről: “Szégyenről más-kép-p”

  1. Szia.
    Tetszik az őszinteség, a ‘meztelen’ érzelmek megnyilatkozni engedése, amelyeket nem takarsz el dagályos jelzős szerkezetekkel.
    Nekem Emily Dickinson egyik verse jut eszembe róla: Hope:
    “Hope” is the thing with feathers –
    That perches in the soul –
    And sings the tune without the words –
    And never stops – at all –

    And sweetest – in the Gale – is heard –
    And sore must be the storm –
    That could abash the little Bird
    That kept so many warm –

    I’ve heard it in the chillest land –
    And on the strangest Sea –
    Yet – never – in Extremity,
    It asked a crumb – of me., valamint
    Christina Rossetti A Frog’s Fate

    Contemptuous of his home beyond
    The village and the village-pond,
    A large-souled Frog who spurned each byeway
    Hopped along the imperial highway.

    Nor grunting pig nor barking dog
    Could disconcert so great a Frog.
    The morning dew was lingering yet,
    His sides to cool, his tongue to wet:
    The night-dew, when the night should come,
    A travelled Frog would send him home.

    Not so, alas! The wayside grass
    Sees him no more: not so, alas!
    A broad-wheeled waggon unawares
    Ran him down, his joys, his cares.
    From dying choke one feeble croak
    The Frog’s perpetual silence broke: –
    „Ye buoyant Frogs, ye great and small,
    Even I am mortal after all!
    My road to fame turns out a wry way;
    I perish on the hideous highway;
    Oh for my old familiar byeway!”

    The choking Frog sobbed and was gone;
    The Waggoner strode whistling on.
    Unconscious of the carnage done,
    Whistling that Waggoner strode on –
    Whistling (it may have happened so)
    „A froggy would a-wooing go.”
    A hypothetic frog trolled he,
    Obtuse to a reality.

    O rich and poor, O great and small,
    Such oversights beset us all.
    The mangled Frog abides incog,
    The uninteresting actual frog:
    The hypothetic frog alone
    Is the one frog we dwell upon.

Írj megjegyzést