Hajnal van, minden oly csendes, távoli,
elméd éber, nem vagy kész álmodni,
a sötétség benned szorong,
fut az égen és feltűnik a fényes korong,
és lények szállnak alá,
emberekbe költözött a sötét talány,
szavak és hangok
beszélnek hozzád s te sasszézol
köztük, őket távolról hallod,
s ha engeded, ki tudja, mit nyelsz magadba,
a másik szavai már piócaként lógnak
testeden, fejeden, hajadban,
ítélkező, okoskodó, magyarázó szavak,
az ördöglakat enged, lyukas a falad.
Nem bízol senkiben, a világban,
a lények ott keringenek, sötét árnyak,
követnek és a hajnali csend …
nem csukod szemed, éber a figyelmed,
ha lekapcsolódsz és a készenlét egy pillanatra
is enged,
szorongva rohansz, biztonságot nem lelsz
és a könnyek eltemetve,
így kúszik az árny a lelkedbe.
Jönnek az emberek és belőlük beszélnek a lények,
sötétségben hullámoznak, kis szarvuk apró kések,
egy szó, egy email, már szorong egy részed.
Párhuzamosan, üvöltve kér kommunikációs teret,
már a védelmet sehol se nyeri el, ahogy te se nyered.
…. és a sötét hajnalon már a madár csicsereg,
az éber álom lénye sötéten cserreg
és szorongva köszöntöd rég megszállt lelked.