Mikor agyadban táncot lejtenek a félelmet keltő, veszélyes hangok,
a téren megkondulnak a szellemeket hívó harangok,
és csak beszélnek benned, egyre bántanak,
lebasznak és kétnaponta a sírba rántanak,
mert végzetes vétség, irány a börtön,
mi lenne hát lelkedben olyan, mi öröm,
csak gürizel, hajtod a kereket,
bántásból kapsz is eleget,
mert semmit nem tudsz úgy csinálni, jó legyen,
az érzelmi erőt lassan, folyamatosan veszted el,
mert elszívja a bántás, az élet, az emberek;
kik között nem vagy más, csak disszociált kísértet.
Hangod oly messzi,
a másiktól fél, többé nem keresi,
törölt számok, törölt életek,
törött kapcsolatok és törött képkeret.
Sötét, ködös világ, középen egy szellem,
testnélküli, te vagy, kit a világ szarja elnyel,
és keresed, hol lesz, mikor lesz már vége,
s a törött képkeret darabja vörös csíkot húz az égre,
és már minden lebeg!
Végre!
Test a testben fájdalmasan begyulladva égne,
ellobban a láng, hamut szór az égre,
füstjében a szellem elillan már.
Vége!