Hogyan legyél önmagad, hogyan legyenek színeid?
A poros, zúgó nagyvilágban elhallgatnak szavaid, elhallgatnak rímeid
és csak éjjelbe reggel pereg,
fekszel az ágyon, könnyes a szemed,
és beszippant az erdő, beszippant a rengeteg,
feletted felhők, viharos fergeteg,
és keresed önmagad, még mindig nem leled,
elfogadhatatlan, észrevehetetlen szenvedő feled,
elutasít a világ,
lelked szót szóra összehány,
tipor magad alá a lelkedben szunnyadó magány,
ha lelked balanszol is, a mérleghinta másik fele mindig egy apró halál.
Az éjszaka minden gondolatod rendületlenül összehányja,
szavak zúgnak, gyomrodban a csomó még lágyan kötve:
Az agyad súg: Szakítsd meg a kapcsolatot örökre!
mert agyadban a két nyugtató csak cikázik körbe.
A problémák között már nincs részed örömben.
Csak zúg az élet, az éjszaka bár befogadna de a reggel kihány,
és az érzés belül oly száraz és sivár,
és csak örömtelen mész és mész,
és fekete rózsát nyújt át a kertész,
és megszúr a tüske, vér csepeg,
éjszaka van benned, sejtek sora remeg.
Ne szólj hozzám! Nyelj el!
Álommal kecsegtess!
Benne vagyok már az éjjelben,
a gondolataim azokat összenyomó présekben
és tele üregekkel, résekkel,
s Ő a szoba közepén álmodik a Szépekkel.
Én mindig elolvasom, nagyon érzékeny, szép írások.