Angolbeteg története – 2. rész

Felébredtem – nem is felébredés volt ez, inkább hirtelen egyszer csak ébren voltam, mint mikor az ember rosszat álmodik és felriad, de ahhoz túlságosan rémült még, hogy a felébredés – álmos nyújtózkodás meg ilyesmi – felébredésként tudatosuljon is benne. Szóval láttam én mindent magam körül, láttam, hogy a Nagyi sír és kétségbe van esve, és kérdez valami olyasmit, hogy mit vettem be vagy egyáltalán mi van. Hát hogy mi volt, azt én is szerettem volna tudni, mert válaszolni akartam, beszélni akartam, nekirugaszkodtam háromszor is, hogy „négy levél Tegretolt még este”, de ez túl bonyolultnak tűnt pár próbálkozás után, úgyhogy egyszerűsíteni akartam a mondatot a „még este” időhatározó elhagyásával, de ez sem ment. Neki- nekifutottam, aztán hagytam az egészet a fenébe, azt akartam már csak mondani, hogy nem tudok beszélni, de nem tudtam kimondani, hogy nem tudom kimondani. Mint mikor az ember azt mondja az egyszerű tökéletesség igényével, hogy ‘Én most beszélek’.

Ráadásul a szoba pörgött velem, de valahogy hátrafelé, amitől iszonyú hányingerem lett, a beszélésre tett kísérletemet végleg feladtam, akkor már éreztem, hogy gáz van, mert én nem ezt akartam, kérem alássan, én már nem akartam egyáltalán úgy ébren lenni többé, előző nap ügyesen organizáltam a dolgokat, de valami gikszer üthetett be, nekem tulajdonképpen nem is illenék már lennem, és különben is, nem ér a nevem, káposzta a fejem. Valami tereptárgyat kerestem, hogy legalább a ringlispílt megállítsam, de akkor már ott voltak a mentők, és tudtam, elvisznek, jó, vigyenek, csak ezt a nyomorult pörgést állítsák meg, és sikerült tök egyedül felhúznom az ágyam mellé este lehányt piros farmeremet, amit aztán a mentőben újból lehánytam, a szó némiképp naturalisztikusabb értelmében; hát ez nem igaz, gondoltam – a gondolkodás ment, ez volt a legrosszabb -, a nyelv vagy mi a rosseb még ilyen lehetetlenül nyelvtelen szituban is képes rám telepedni, haha, buggyan ki belőlem a feketehumor, persze csak gondolatban: nyelvészetből azt tanultuk, hogy a „baszni” ige a boszorkánnyal van etimológiai rokonságban; azokat a lidérceket hívták így régen, akik ráültek az ember hasára, és nyomták, azaz „boszták” őket. Mintha nem volna anélkül is elég bajom, hogy a nyelv éppen keményen megbasz engem, pedig ha már nyelv a neve, ki is nyalhatna, gondolom kárörvendően, az mégiscsak gyengédebb testiséget feltételez; feltételezi, hogy egyébként úgy minden rendben lenne.

De nincs. Elájulhattam, vagy valami hasonló, mert arra eszmélek, hogy „fekszem kórházi ágyon”, és valami orvos próbál szóra bírni, és miután elmakogom valahogyan neki – van türelme -, hogy igaz, nem tudok beszélni, de azért is megpróbálom, és sikerül is, jóllehet hosszú, de hosszúságához mérten tartalmatlan monológot adok elő. Egyébként egy klórbüdös és irtó steril szobában vagyok, és valamekkora emlékezetsnitt után egy szájpadlást irritáló és felvérző csövet akarnak köpenyes pasasok leerőszakolni a torkomon, de nem nagyon megy nekik, mert nem tudok nyelni, plusz folyamatosan öklendezem, begörcsöl és elzárja saját magát a garatom, pedig érzem valahol, hogy az lenne a legjobb, ha sikerülne lenyelni azt a slagot, voltam én már gyomortükrözésen, nem idegen, ergo nem is olyan borzasztó az aktus. De nem tudom a testi működésemet irányítani, hiába anyázok magamban, hiába anyázom már csak saját magamat.

Szóval megszerveztem én a dolgot, nem tudom még most sem, hol csúszott hiba a számításomba. Bespájzoltam estére öt vagy hat sört, megvártam, míg a Nagyiék elunják magukat a harmadik akciófilmen és lefekszenek, magukra csukják az ajtót, aztán én is magamra csukom az enyémet, és kezdődhet a beavatási szertartás: a doboz Tegretol meg a két levél Xanax – ennek a kimondására kísérletet sem tettem, két darab iksz egy szóban, nincs az az isten – leöblítve a sörökkel, tudván, hogy hagynak aludni reggel, ameddig jólesik, azaz lesz ideje mindennek rendesen felszívódnia: mire gyanút fognak a nagyszüleim, addigra késő lesz minden, készen is leszek a dolgommal. A Nagyi viszont reggel kilenckor bepuhatolózott hozzám, nincs-e még kedvem felkelni – könnyű neki, hatkor már kukorékol -, pedig ha hagy még egy kicsit – talán, akkor talán.

A kórház ügyeletes belgyógyászatán aztán háromszor is újfent meghánytatnak. „Aktív szenet” pumpálnak belém, amit mindannyiszor ki is okádok, de zöldköpenyesék nem adják fel, az a véleményük, hogy pisiljek. Kell is, a francba, de nem tudok. Nem baj, jön egy fiatal sudribunkó, aki miközben felhelyezi a katétert, szabályosan rám izgul, és rettentő tapintatlan megjegyzéseket tesz a nemi szervemre. Ha volna hozzá erőm, bizisten, felrúgnám, de nincs, így csak ernyedten lehányom a zöld ruciját.

A katéterezés elég fájdalmas dolog, reggel fél tíz és este fél tíz közt folyamatosan próbálom kicibálni magamból, de nem sikerül (állítólag a húgyhólyagban felfújják a szerkezetet az ilyesféle renitenskedés meggátolása céljából). Közben átfolyatnak rajtam hat liter infúziós méregtelenítő hatású löttyöt és öt percenként hozzák az általam követelt hánytálat, amibe csak kivételesen sikerül beletalálnom, mintha biliárdoznék, a különbség annyi, hogy – hálistennek – itt technikailag kivitelezhetetlen a mandiner, meg biztos nem is ér, és délutánra zöld és fekete színekben pompázik a fal.

Kora délután megjelenik anyám, elhasznált arccal, pirospozsgás szemmel, de legalább már nem sír, csak egy nagyon kicsit, még könnyes a szeme. Viszont rátelepszik az ágy szélére, maga alá gyűrve a katéterem csövét, visongok, „Anyu, állj fel”, anyu pár másodpercig értetlenül és döbbenten néz, mi bajom, de akkor már ordítok, hogy álljon a lábára, aztán visszaülhet, csak egy pillanatra szálljon le a katétercsőről. Anyu leszáll végre a katétercsőről, amit oly rutinosan maga alá passzírozott, de komolyan, mintha gyakorolta volna korábban.

Este aztán megjelenik újabb két markos mentőlegény, hogy átszállítsanak a pszichiátriai klinikára. Mondom nekik, nem hiszem, hogy tudnék járni, ők ugyancsak nem hisznek nekem, aztán revideálják az álláspontjukat, miután bemutatom, hogy vágódok el, amint megpróbálok lábra állni. A tolószéket és az ölemet még kétszer összeokádom a klinikáig, de ott végre már hagynak lefeküdni katéter és hasonló nyalánkságok nélkül. Aznap még egyszer kicipel a tényleg nagyon kedves éjszakás nővér a vécére, mikor közlöm vele, hogy hányni kell, de egyedül nem tudok elmenni a vécéig, mitöbb, tartja a fejem is, amíg kétrét görnyedve, falfehéren felavatom a mellékhelyiséget.

(?)

Az utójáték viszonylag egyhangú és egyszerű: a következő három nap alatt – igaz, kezdetben csak a folyosói korlátba kapaszkodva – járni tanulok. Méregtelenedek. Végigalszom a nappalokat is. Második nap már tudok enni. Harmadik nap már nem hányom ki az ebédet. Negyedik nap pedig hazatérésemet követelem, amit jóvá is hagy az orvosom, látván, hogy feltisztultam, nem fogok elzuhanni az első sarkon, és adekvátan – bár nem kifejezetten őszintén – válaszolgatok a további autoagresszivitásom negálására vonatkozó kérdéseire.

2 gondolat erről: “Angolbeteg története – 2. rész”

  1. Nagyon köszönöm a Megosztásodat! Én alkoholista és drogfüggő vagyok,(905-napja tiszta.) és megdöbbentettek a hasonlóan megélt kórházi élmények.Örülök,hogy ilyen őszintén tudsz írni a megélt dolgaidról és nem „hárítasz” mint a legtöbb mentális beteg és Függő.Én is megakarom írni a Történetemet itt,de folyamatos írásban vagyok (színdarabokat írok) és ezáltal egy folyamatos „őrületben” is,és ez most „sok” lenne. De ha adsz egy email címet,átküldöm az egyik Drámámat amit a Terápia hatására írtam meg. (az Addictus-t.) Ismertetlenül is,ölelés: Zoli

Vélemény, hozzászólás?